Meszlényi Márk

Anna

Tegnap láttam Annát.

A Szabadság téren állt

három óra hétkor, és

várakozott. Elrohantam

messze, nem volt nehéz,

úgyis rohanok, mióta

elhagyott. Minden

reggel reggel marad,

úgy önmagában, nincs

illat, csak ébredés,

és a foszforeszkáló

Pest hazug homálya

lüktet a köveken.

A délután is ennyi, csak

most Annát kapott a tér,

és teret kapott Anna.

De maradok én és marad

a város, mindjárt elmúlik,

kívül-belül a világos,

majd csepereg a sötét a

szívre szakadatlan.

Építi bennem árnyas

oldalait a tompa elválás.

És ha hazaérek, szobám

ajtajával megnyitom

hektikus kapcsolatunk

emlékezéskapuját.

Anna volt. Annát kap

a múlt, és valóságot Anna.

Ha Pestre érsz,

szólj kérlek a barátomnak,

utaljon nekem. Mert

pénz kell a változáshoz,

a szavakhoz is, tudod,

a büszkeséghez nem.

Ha Pestre érsz, üzenj.

Én is itt vagyok, de

a lépcsőház az enyém,

két forduló közt egy

félemelet, ott a korlát,

ahol könyökölni szoktam,

mikor unom már az utcát,

nem is a zajt, a haladást,

hívják rohanásnak, de

inkább menekvés, mert

türelem csak a halál.

Ha Pestre érsz,

szólj nekem. Nyomd meg

a 17-es csengőt, lehet

nyitva lesz, mert manapság

minden nyitva van, csak

ott nem mész be, ahol

nem akarsz, ez nem lehetőség,

csak könnyelműség, hogy

kurvul az élet, és baszni

hagyják napjait az emberek.

Kettőt fordul majd a zár,

nyitva lesz, én pihenek már,

konyhában kávé, tölts,

cukor is van, cigizhetsz.

Nyisd ki az ablakot, nézz le

rögtön, gondold, hogy itt biztos

halál a zuhanás, mert a hajlam

hiába benned.

Aztán mondj valami szépet.

Ne azt, hogy nincs pénz,

azt tudom, hisz nincs barátom,

aki bármennyit is adna,

mert azt mondják, hogy

változás kell és akkor lesz,

szavak kellenek, sok,

felesleges és nem büszkeség,

hazugság.

Ha Pestre érsz,

hazudj nekem. Mondd, hogy

rohantál, hogy időben ideérj.

90-ben születtem Mosonmagyaróváron, de már egy keszthelyi általános iskola 8. osztályában, az emlékkönyvek írása közben kezdtem nyitni az irodalom felé. Most online szerkesztéssel, újságírással foglalkozom, így amikor azt mondom írok, csak kicsit hazudom. Tíz éve, saját költségen kiadtam egy könyvnek aposztrofált füzetet, Delíriumdialektikon címmel, amely azt hittem, feltesz majd a hazai irodalmi világ kisszínpadára. Kettő darab foroghat belőle ismeretségi közkörben, a többi 98-at nem veszem elő a dobozból. Szeretnék egy olyan könyvet, amire csak hónapokkal később mondhatom, hogy lehetett volna jobb, és aminek azt a címet adhatom: Vörös könyv. Verseim jelentek már meg az Aposztróf Kiadónál, a Napúton a Rostban és aFüzetben.