Bodor Emese

Algoritmikus nem-vitáink

TRIGORIN Mindenki úgy ír, ahogy akar, és ahogy tud.

ARKAGYINA Ám írjon, ahogy tud, és ahogy akar, de engem hagyjon békében.

(Csehov: Sirály)

A kritika szükségszerűen és rendszeresen termel ki vitákat. Műfaji sajátosság ez: a kritikaírás a párbeszédindítás egy formája. Megkockáztatom, a szépírás is. A szerző felajánl egy narratívát és (nyelvi értelemben vett) formát, a kritikus pedig eldönti, számára megállja-e a helyét ez az ajánlat. Időről időre felmerül a kérdés, mennyi fér bele: mi az, ami kritikusként még (vagy már nem) mondható (lásd: „költőt ennyire még el nem hagyott a helikoni berkek honvágya”[1] vagy „Ady humortalan”[2] [posztumusz!]). Időről időre nyugtázzuk, hogy vitatémánkkal ismét és szerencsére nem mi találtuk föl a spanyolviaszt.

Egyértelműen kortárs jelenség azonban a Facebookon megnyitott és tárgyalt diskurzus. Bár az idővonalat a legeltökéltebb technológiai pozitivizmus hátszelével sem vádolhatnánk azzal, hogy a köz ügyeinek ideális fóruma, a mondhatatlan kérdésköre 2023-ban váratlanul ide helyeződött át, s ezzel új vitatéma került az unásig ismertek közé: miként és milyen felületen van lehetőségünk tematizálni közös dilemmáinkat?

Még létezik ugyanis (megfogyva bár) egy intézményrendszer – olyan procedurális sajátosságokkal, mint a szerkesztés vagy a tördelés – amelynek keretein belül ún. szakmai diskurzusról beszélhetünk. Ezzel párhuzamosan létezik egy olyan nyilvánosság is, aminek primer funkciója az imidzsépítés – a közösségi média, melynek platformjai gyakorlatilag kivétel nélkül a terméknépszerűsítés és -eladás logikáját követik. Az e terekben tapasztalt állandó láthatóság- és beszédkényszer saját személyiségünk áruvá válásának tünete. Hogy követőink figyelmét felkeltsük és tartósan magunkra vonjuk, olyan stratégiákhoz kell folyamodnunk, mint a marketingipar: profilunkat állandóan palléroznunk és promotálnunk kell a lehető legnagyobb elérés érdekében. Ebben az önreklámra épülő, tisztán individualista rendszerben a kommentszekció ab ovo nem képezhet valós párbeszédtereket: a szembenálló felek célja nem a véleménycsere, csupán a másik elhallgattatása, hogy saját retorikájuk hegemón pozícióba kerüljön, így hirdetve és érvényesítve önmagukat.

Amennyiben a szakma ügyeit és/vagy problémáit a közösségi média különböző csatornáin szeretnénk megtárgyalni, úgy elismerjük, hogy a két agora között semmiféle különbség nincsen. Ezáltal nem pusztán a szépirodalmi intézményrendszert fenntartó háttérmunka szükségességét kérdőjelezzük meg, de saját magunkat is kiszolgáltatjuk a Facebook-önpromóció kilátástalanságának: érdemi diskurzus helyett reklámot kapunk. Ugyanígy, ha egy kritikából kivonjuk a bírálatot, az a szerzői program elégtelenségét vagy kidolgozatlanságát felmutatni hivatott eszköz helyett puszta reklámgesztussá válik: egyetlen célja a termék népszerűsítése lesz. A negatív kritika lehetősége tartja a kötetet abban a szférában, amelyben az nem csak eladható, de értékelhető is.

A szakmai és promóciós felületek egy szintre emelésében van egyfajta demokratikus, a szólásjog egyenlőségét hirdető vágyálom. Kérdés, a Facebookon adott-e számunkra a lehetőség, hogy ezt a jogot adekvát módon kihasználjuk: érdemes-e cervantesi szélmalomharcba keveredni a kommentszekciók ringjében, ha ennek egyetlen felmutatható terméke az algoritmus által biztosított önreklám. Ha valóban őrizni akarjuk a demokrácia fellegvárát, szükségünk van kapuőrökre; a kétféle megszólalás közti distinkció fontos, hogy megóvjuk diskurzusainkat a vég nélkül újratermelődő, természetszerűen felületes személyeskedéstől és kölcsönös elnémítástól.

Szűk száz évvel ezelőtt József Attilát az egzisztenciális függés frusztrációja késztette rá, hogy (alulról felfelé) közölje: Babits verseiben „a tartalom hűtlen elhagyás címén perli a formát”[3]. A financiális kitettség azóta is alaptapasztalata a szépírói létnek: amit a szerző csinál, nagyrészt láthatatlan – így eltagadható – munka.[4] Senki sem fogja beárazni a kézirat felett eltöltött órákat (mondván: úgysem a pénzért csinálod, ugye[5]). A kritikus mindennek szintén kiszolgáltatottja és elszenvedője. A kötet (sőt: életmű) értelmezésével és értékelésével eltöltött idő egyformán meg nem- vagy alulfizetett; a pályaelhagyás, a forrás- és utánpótláshiány a kritika intézményének krízise is. A kultúratermelés aktusán keresztül mindkét fél erőn felül próbálja fenntartani és működtetni a kortárs magyar irodalom intézményrendszerét – azt hiszem, az a legkevesebb, hogy ezt a munkát megtiszteljük a szakmai párbeszéd bizonyos nívón és adekvát mediális térben tartásával.

Záróakkordként felvetném, hogy abban a történelmi periódusban, ahol az esztétikai hatalom feletti politikai szkanderezés kiemelt súlyt kap, talán érdemes megvitatnunk: méltó tétekkel, fegyverekkel és frontokon vívjuk-e a figyelemháborút.

[1] JózsefAttila, Az istenek halnak, az ember él. Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről, https://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/istenhal.htm [2] Kosztolányi Dezső, Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről, http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/koszt.htm [3] József Attila, Az istenek halnak, az ember él. Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről, https://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/istenhal.htm [4] ld. még Katja Praznik, A művészet eltagadott gazdaságának feminista megközelítése, http://fordulat.net/?q=harmincadik [5] ld. még Fehér Renátó, A Fantázia Szurdoka, https://merce.hu/2022/10/22/feher-renato-a-fantazia-szurdoka/

Bodor Emese 2004-ben született Budapesten, verset és publicisztikát ír.

A szöveg a Nagyon Fáj - Kritika lapszámban jelent meg eredetileg.