„A szövegek saját nyelvi anyagából merítettem”

Katona Ágota első kötete Kezdetben, mégis vihar címmel jelent meg tavasszal, a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában, a FISZ Könyvek tagjaként. Az interjú során többek között a címadási trendekről, Paul Verlaine-ről és a kötetben is fellelhető kollázsokról beszélgettünk.

Beszéljünk először a címről. Egy beszélgetésben azt nyilatkoztad, hogy a szerkesztők mellett az All Them Witches zenekarnak is köszönettel tartozol, mert az ő zeneszámaik vezetettek el Téged a végleges kötetcímhez. A Kezdetben, mégis vihar az első köteted. Ez mennyire nehezítette meg számodra a címadást?

Nem kimondottan az nehezítette meg, hogy első kötet, hanem maga az, hogy kötet. Egyébként a verscímadással ritkán van problémám, viszont ahhoz, hogy egy egész kötetnek átfogó címet adjon az ember, tágabb rálátásra van szükség. A munkacímhez, vagyis egyetlen fogalomhoz akartam hozzáigazítani a szövegeket, de ez a módszer nem működött. Az All Them Witches zenéje azért segített, mert zenehallgatás közben jöttem rá, hogy el kell engednem a racionális megközelítés kényszerét. A szövegek saját nyelvi anyagából merítettem, ezért adtam ezt a kissé agrammatikus, akár mondattá is kiegészíthető, kollázsszerű címet. Az Our Mother Electricity vagy a Lightning At The Door című albumok hangulata különösen illik némelyik szöveghez.

Milyen munkacímen futott a kötet?

Vadon volt a munkacím, de ez túl általánosnak bizonyult. A szerkesztők, Gondos Mária Magdolna és Sirokai Mátyás mutattak rá erre, és nagyon jó szempontokat adtak ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. A Bookline egész verseskötet-kínálatát megnéztem évekre visszamenőleg, kielemeztem a különféle címadási módokat. Túlságosan kiszámíthatónak tűntek számomra, ezért más megoldást kerestem. Meglepődtem, hogy milyen pozitív lett a cím fogadtatása, volt olyan pályatársam, aki direkt azért jött oda hozzám egy rendezvényen, hogy elmondja, mennyire tetszik neki.

Általában milyen környezetben szeretsz írni? Gyakran fordulsz a kötetcímnél alkalmazott módszerhez írás közben is?

Nem kimondottan, sőt abszolút nem, inkább annak a híve vagyok, hogy zenehallgatás közben legjobb csak a zenére figyelni. Amikor írok, igyekszem kizárólag az írásra koncentrálni. Nem maga a környezet számít, hanem a befektetett szellemi munka. Kicsit olyan ez, mint egy szellemi sport; sokat kell gyakorolni, így kialakul egyfajta gondolkodásmód, aminek a segítségével bárhol lehet nyersanyagot találni. Ezt a fotózáshoz tudnám hasonlítani; nincsenek körülöttünk képek, de amikor elkezd működni a képalkotó gondolkodásmód, akkor folyamatosan látom, hogy hol lehet képeket készíteni.

Van valamiféle rutinod, ami elindítja ezt a ráhangolódást?

Nincs kimondott rutinom, de sokszor folyóiratokat olvasok ráhangolódásképpen, vagy elkezdem javítani a régebbi írásaimat.

A mottóban Paul Verlaine Szaturnuszi költemények című, Térey János által fordított kötetéből idézel két sort, mely sokféle értelmezési lehetőséget nyit meg a kötet felé. Én a halandóságot és az elmúlást érzem irányadónak, talán ez a leginkább visszatérő téma a kötetben. Miért erre a két sorra esett a választásod, és miként történt a szelektálás?

Verlaine fontos költő a számomra, Kosztolányi fordításában olvastam először, és talán pont a Szaturnuszi költemények[1] volt az első olyan kötet, amit kötetként tudtam regisztrálni magamban. Középiskolásként, amikor a kortárs költészettel alig érintkeztem, főleg a klasszikus szerzők összegyűjtött versei, teljes életművek kerültek a kezembe. A gyűjteményes kötetekben a kötetcím csak egy papírlap, így kevésbé érzékelhető a kötetek közötti távolság. A Szaturnuszi költeményekről Józan Ildikó egyik kurzusán tanultam részletesebben, akkor végigolvastam franciául. A mottóként idézett két sor az Előhang előtti versben található, a bevezetés bevezetéseként. Térey János fordítását választottam, mert van benne egy nagyon szép ellentétjáték: a francia eredetiben ligne szerepel, ami (sors)vonalat jelent, Térey ezt pontnak fordítja.

A mottó számomra nem feltétlenül csak az elmúlásra, hanem inkább a predesztinációra, a romlás sorsszerűségére utal. Egyébként a szaturnusziságot magával a költői sorssal azonosítják (Verlaine is írt erről), ma viszont anakronisztikus nézetnek számít, nevetségesnek hat „elátkozott” költőket emlegetni. Azt viszont, hogy valakinek olyan szenvedélye van, amivel nem igazán lehet pénzt keresni, nincs gyakorlati haszna és sokak szemében időpazarlás, felfoghatjuk egyfajta átokként. Ezzel ellentétben az egyik kedvenc brazil költőm, Paulo Leminski azt mondta[2], hogy

költőnek lenni a szentség egy formája,

hiszen teljesen haszontalan(nak tűnő), anyagilag nem kifizetődő dologgal foglalkozni olyan erős hitbeli elköteleződés, mint ami a szenteket jellemzi. Mindkettő elég szélsőséges megközelítés, engem mégis megfog a Szaturnusz mint jelkép.

A kötetet saját készítésű kollázsok és a kollázsokat követő rövid versek tagolják ciklusokba. Hogyan fogalmazódott meg benned ez a kompozíció? Már az elejétől kezdve illusztrációkkal együtt képzelted el a kötetet?

Nem terveztem az illusztrációkat, a cikluselválasztó versszakokra épülő szerkezetet viszont igen. A borítót és a belívet Szabó Imola Julianna tervezte, az ő ötlete volt, hogy legyenek benne a kollázsaim. Átküldtem neki néhányat, majd kiválasztotta, hogy melyik ciklushoz melyik kép kerüljön, ebben abszolút szabad kezet adtam neki. Ezeket a kollázsokat a kötethez készítettem, próbáltam vizuálisan megjeleníteni azt a kihagyásokon alapuló szerkesztésmódot, ami a szövegekben gyakori. A motívumokkal is eljátszottam, némelyik fel-feltűnik a versekben.

Minek a hatására kezdtél el kollázskészítéssel foglalkozni?

Középiskolai rajzfeladatként készítettem az elsőt, aztán a füzetborítóimra kollázsoltam. Különösen Moholy-Nagy László hatott rám, a geometrikus vonal tőle (és a Bauhaustól) ered. Amikor rákerestem a kollázs hashtagre az Instagramon, azzal szembesültem, hogy a karantén alatt hatalmas divat lett kollázsokat készíteni. Úgynevezett kollázskollektívák[3] alakultak, rengetegen vették elő a régi újságokat, a családi fotókat. Szinte világmozgalom lett belőle, miközben az avantgárd művészettől sokan idegenkednek, érthetetlennek és csúnyának találják. A hivatásos művészek régóta alkalmazzák ezt a technikát, de nagyon örülök, hogy az amatőrök körében is reneszánszát éli ez a tipikusan avantgárd képalkotási módszer. A papírszemét újrahasznosításának a vécépapírkészítésen kívül alighanem ez a legjobb módja.

Több szerző művére utalsz, ismertre és kevésbé ismertre egyaránt. Megjelenik a szövegekben például a Biblia, a Csongor és Tünde, de az Erdészeti, vadászati, faipari lexikon is, melyeket a kötet végén jelölsz meg forrásként. Ezen gazdag szövegvilágon túl melyek azok a pretextusok és poétikák, melyek hatással voltak a készülő kötetedre?

Arra törekszem, hogy minél többféle benyomást építsek be a szövegvilágomba, ebbe pedig beletartozik az is, hogy költészetként olvasok nem költészetnek szánt szövegeket, vagy éppen marginalizálódott alkotóktól és életművekből merítek. Azért nehéz erre pontosabban válaszolni, mert nagyon sok idegen nyelvű szerző versét szeretem. Nem könnyű átlátni azt, hogy hogyan lehet egy másik nyelvből átvenni valamit, és ez hogyan körvonalazódik az én verseimben. Amikor megkérdeztem a líraműhelyes barátaimat, hogy kinek a hatását ismerik fel a verseimben, rögtön Sylvia Plath neve merült fel, és valóban ő a huszonéves korom meghatározó szerzője, de hiába olvasom angolul is, szinte biztos vagyok benne, hogy a fordítások hatása jóval erősebb.

Ha ismerem a nyelvet, akkor általában elolvasom az eredetit, még akkor is, ha nem tartok olyan nyelvi szinten.

Nagyon szeretem például Gottfried Benn verseit, de nem tudom, hogy valójában milyen, mert csak a fordításokat tudom elolvasni, így a német költészettől szinte el vagyok vágva. Egyébként van egy inspirációs polcom telis-tele versekkel, Nemes Nagy Ágnestől Szijj Ferencig számos kötet ott van kéznél az íróasztalom fölött.

A kötetben egyszerre vannak jelen „barázdált dombok” és „hámló falak”, „hideg fák” és „klórszagú folyosók”. Olvasás közben olyan érzésem volt, mintha ki-be járnék egy ajtón keresztül a városból az erdőbe. Az egész könyvet áthatja ez a határélmény. A Hermák félúton című versben meg is fogalmazódik: „Határkövek közt haladsz”. Számodra hol ér össze tér és táj? Írás közben mennyire távolodsz el a konkrét helyszínektől?

Szerintem ezeket a tereket nem lehet teljesen szétválasztani egymástól.

A természetben ott van az emberi tevékenység nyoma, a városban ott a természet.

A tájak, melyeket magunk körül látunk, a szántóföldek, a gondozott erdők gyakorlatilag emberi alkotások, de valójában még a szabadnak tűnő mezők is kultúrtájak. Paradox módon mégis léteznek peremhelyzetek és peremszerű, vad helyek – az ,,örök külső sáv” kifejezés pont abban a versben szerepel, amit idéztél a kérdésben –, ennek pedig nyilván vannak emberi vonatkozásai. Az időbeli és térbeli határkövek elhelyezése talán önkényes, a képzelt vagy valós határok sokszor átjárhatóak, mégis megmaradnak a különböző földrajzi, társadalmi, mentális gátak és perifériák.

Min dolgozol most? Milyen terveid vannak a következő időszakra?

Eleve akkor állítottam össze a kötetet, amikor már két-három kötetnyi anyagom volt, és többnyire olyan verseket raktam bele, amelyek már átmentek egy szűrőn; megjelentek folyóiratokban vagy líraműhelyen dolgoztam rajtuk. Most azokon a szövegeken dolgozom, amelyeket még nem vetettem alá ennek a szűrőnek, több kötetkoncepcióm van készülőben. Ezen kívül prózaírással foglalkozom, valamint a vizuális és verbális alkotások közötti kapcsolódási pontokat keresem. Újra elkezdtem fotózni, ez sokat segít, hogy más szemszögből tekintsek a szövegekre.

Dávid Réka Anna

[1]https://moly.hu/konyvek/paul-verlaine-szaturnuszi-koltemenyek-poemes-saturniens
[2]https://www.youtube.com/watch?v=zkl57-hC3ko
[3] https://www.instagram.com/pariscollagecollective/