Tamaskó Áron

A szendrői gyermekzaklatásokról tabuk nélkül - ‘Visszatérés Epipóba’ kritika

Akinek a dokumentumfilm szóról monoton két óra jut eszébe, ahol egy öblöshangú narrátor ismerteti egy fémfeldolgozó munkásainak életét, vagy jurták készítéséről hallhatunk hosszú, részletes beszámolót lassú vágóképekkel, az bizonyára nem látott még igazán jó dokumentumfilmet. Ez a filmes műfaj ugyanis az elmúlt tíz év nagy felfedezettje. Tárgyilagossága mellett egészen végletekig menő kreatív művészeti megoldások tarkíthatják ezen -tabukat ritkán konstatáló- alkotásokat.

A ‘Visszatérés Epipóba’ egy ilyen dokumentumfilm akar lenni. Egyszerre szeretne rengeteg dologról beszélni és rendkívül kreatívan szólni közönségéhez. Sajnos ezt a hatalmas halmazt, amit feldolgozni kíván a majd’ másfél órás mozgókép, tovább bonyolítja az egymással nehezen összeférhető történetvezetési módszerek párhuzamos alkalmazása. Segítek kibogozni saját fogalmazásmódomat, nehogy a film hibájába essek.

Az alkotás egyszerre beszél Sipos Pál gimnáziumi tanár gyermek-bántalmazásairól az iskola és az általa szervezett nyári táborok berkeiben; beszél arról, hogy ezeket az ügyeket hogyan tusolta el a Magyarországi késő-kommunista rendszer; hogy maradt büntetlenül a tette, sőt, hogyan folytatta karrierjét a köztelevízióban; beszél továbbá az -azóta felnőtt- áldozatokról; beszél az egyik ex-táborlakó anya-lánya és apa-lánya kapcsolatáról, illetve saját gyermekéről, annak első nyári táborba indulása apropóján, továbbá gyermeklélektanról és folytathatnám a sort napestig.

Félreértés ne essék, ezek mind roppant érdekes témakörök -amiknek nagy része természetesen összefügg a “Sipos üggyel”- mégsem lehet másfél óra alatt bemutatni kellő gondossággal a fent soroltakat. Ebből eredendően nagyjából a film felénél, kétharmadánál jutunk el tulajdonképpen a történet lényegéhez.

Mielőtt sorra venném a korábban már említett egymással nehezen összeférhető történetvezetési módszereket, hadd említsem meg a film rendezőjét, Oláh Juditot. A koncepció izgalmasságát ugyanis tagadhatatlanul fokozza a tény, hogy Oláh Judit gyermekként részt vett az epipói táborokban, és a film rendezése mellett az úgyszintén említett lányával való kapcsolata mentén főszereplője és narrátora is az alkotásnak.

Ugyan ezzel a “szereposztással” véleményem szerint túlvállalta magát (ahogy a film is), ám tekintettel a rendezőnő szakmai zöldfülűségére elismerendő a ‘Visszatérés Epipóba’.

A történet sok szálon fut, és számos időrendi inkonzisztenciával operál, ezek alapján tehát nem túl nézőbarát. Rengeteg archív felvételt láthatunk a tábori életről, ezek kellemes egységet alkotnak a napjainkban forgatott anyagokkal, sokszor kiváló átkötést képeznek a fel-felcsendülő tábori dalok.

Láthatjuk Epipó egykori polgárait felnőtt interjúalanyként, a kérdező pedig nem más, mint a szintén egykori táborlakó (vagy ahogy ők hívták: kisboszi) Oláh Judit. A film mozgatórugói ezen bensőséges párbeszédek, ahol a tábori traumákat megélt emberek mesélnek tapasztalataikról.

Ezeken túl van egy narratíva, ami a rendező és lánya közti kapcsolatot hivatott bemutatni, a kislány első nyári táborba indulásakor. Ez a szál keretes szerkezetbe foglalja a filmet, ám látszólag sem az anya, sem a kislány nem tudott mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy kamerák veszik őket a lakásukban vagy éppen közterületen. Valószínűleg nem volt eldöntött, hogy színészként önmagukat alakítsák, vagy demonstráljanak létezést pár vágóképhez.

Személyes kedvencem a három konyhásnéni nyilatkozata, akik annak idején a tábori étkeztetésért feleltek. Perceken keresztül mantrázzák, hogy Sipos mennyire jó ember volt, hogy “valaki rákente, mert irigy volt rá”, meg “szép felesége volt, rendes ember volt, ő biztosan nem tett ilyet”. A nénik védőbeszéde kiválóan bizonyítja, hogy napjaink MeToo botrányoktól túlcsorduló szférájában is lehet érvekkel (még ha ilyen butaságokkal is) védeni egy-egy szörnyeteget. Hosszú szónoklatukra az interjúztató (Oláh Judit) csak annyit reflektált: “De ő (Sipos Pál) egyébként nem tagadta le.”

Ha már szó volt személyes kedvencről, hadd említsem meg a film leggyengébb elemét, amely mintha benne felejtették volna az utómunkálatok során, újra és újra feltűnik a nézők szemei előtt. Ez a kellemetlen jelenség nem más, mint a csoportterápia-szerű valami, ami legjobban valamiféle diákszínjátszós szerepjátékozásra hasonlít. Ezt valamiért lencsevégre fogták, majd bizonyos időközönként odabiggyesztették a film különböző pontjaira. Muszáj tisztáznom, hogy ugyan az ilyen és ehhez hasonló módszerek nem a szívügyeim, elismerem, hogy bizonyos traumák, élethelyzetek elfogadásában fontos szerepük lehet. Ez azonban nem mentség arra, hogy miért ez alkotja a dokumentumfilm játékidejének bő harmadát.

Biztos vagyok benne, hogy hasznos élmény volt a résztvevőknek ez a tréning, ám ez nézőként a teljes közömbösség és irrelevancia határát súrolja. Sajnos nagy hangsúlyt kaptak, sőt már-már a történetvezetés gerincévé váltak ezek a jelenetsorok. Sokszor például az sem érthető pontosan, hogy egy-egy ilyen játék éppen mire vonatkozik, mert nem is halljuk a kérdést vagy az instrukciót, csak valami félkész párbeszédet, jelenetet vagy választ látunk.

A csoport-tréning bizonyosan segítette az interjú-alanyokat, hogy oldottabban tudjanak beszélni az ügyről, azonban hatalmas javára vált volna a filmnek, ha ezt mi egyáltalán nem látjuk, csak az utána készült önálló interjúkból nyerünk betekintést a tábor tragikus eseményeibe.

A film láttán nézőként eszünkbe juthat a “Michael Jackson botrányfilm”, ami ‘Leaving Neverland’ (Neverland elhagyása, rendezte: Dan Reed) címen tört be a köztudatba még 2019-ben. Sok aspektusában hasonlít Oláh Judit filmje Dan Reed dokujához, például mindkettő az HBO GO platformon érhető el, de a teljesség igénye nélkül megjegyzem, hogy mindkét alkotás befolyásos ember büntetlenül maradt gyermekzaklatásait tárja fel. A filmek hossza azonban legkevésbé sem hasonlít. Ahogy korábban már sérelmeztem, Oláh Juditék rengeteg témában szólnak a nézőhöz, mindezt csupán másfél órában. Dan Reed filmje 4 órában (!) öleli fel a hasonlóan komplex témakört, ez talán jól érzékelteti a magyar alkotás zsúfoltságát.

Másik szembetűnő különbség a filmek címeinek összehasonlításakor ütközik ki. A ‘Neverland elhagyása’ azt sugallja, hogy a gyermekkori zaklatásokat túlélt alanyok szeretnék eltávolítani maguktól az eseményeket és sokkal inkább a hátuk mögött hagyni a történteket mintsem szembenézni a traumákkal. A ‘Visszatérés Epipóba’ ebből a szempontból egy sokkal bátrabb attitűdöt predesztinál, ahol a néhai táborlakók farkasszemet néznek a múlttal és megküzdenek a történtekkel.

Habár ez a küzdelem az “Epipósok” esetében sajnos sok helyen izzadságszagú és filmművészeti szempontokból ingatag lábakon álló, összességében egy bátor és ambiciózus alkotás, ami kiemelkedő eleme lehet a magyar dokumentumfilm-gyártás történelmének és fontos mérföldköve annak a társadalmi kommunikációnak és látásmódnak, ami megelőzheti az ilyen és ehhez hasonló történéseket.

Tamaskó Áron Miklósnak hívnak. A Miklóst nem használom. Önjelölt filmrendező, színész, kritikus satöbbi vagyok. Nem tettem le semmit az asztalra. Még. Utálom a macskákat. Nagyon.