Tóth Aliz

A szabadon megölhető

Recenzió Giorgio Agamben: Homo Sacer. A szuverén hatalom és a puszta élet című kötetéről

Az elmúlt években megnőtt az érdeklődés Giorgio Agamben munkássága iránt, melyet a sorra megjelenő magyar fordítások is tükröznek. Amikor az olasz filozófus munkásságáról beszélünk, akkor elkerülhetetlen többek között Michel Foucault, Walter Benjamin, Heidegger és Carl Schmitt nevének említése; különösképpen Foucault és Benjamin gyakoroltak nagy hatást a szerzőre. Jelenleg a szerző öt műve olvasható magyarul. Az olasz filozófus Homo Sacer című kötete 2023 februárjában jelent meg először magyar fordításban a Typotex Kiadó gondozásában. A kötet az Agamben életmű Homo Sacer címet viselő projektjének része; ennek a nagyívű és még lefordításra váró munkának ez a második magyar nyelven is olvasható darabja. A projekt első magyar nyelvű kötete 2019-ben jelent meg Ami Auschwitzból marad címen. A két kötet a címben is szereplő homo sacer fogalmi, politikai, jogi és etikai elemzésének mentén kapcsolódik össze. A szerző három másik lefordított kötete A profán dicsérete, a Studiolo és a legfrissebb 2024-es A nyitott. Az állat és az ember című munkái melyek önálló művek, nem a homo sacer sorozat részét képezik. Míg A profán dicsérete és A nyitott filozófiai alapú teoretikus művek, addig a Studiolo kötet inkább művészeti, művészettörténeti elgondolás mentén elemez néhány festészeti és képzőművészeti alkotást.

Agamben azon szerzők közé sorolható, akik az életről biopolitikai összefüggésben gondolkodtak és írtak, ennek egyik kiemelkedő példája a Homo sacer sorozat. A címnek is választott homo sacer fogalma egy paradoxont mutat fel, mely már a sacer szó eltérő használatában is megmutatkozik.[1] A szent ember, vagyis a homo sacer az, akit a közösség kitaszított magából és ezáltal szabadon megölhetővé, elpusztíthatóvá válik, mivel a kitaszítás által a jog hatásköréből is kikerül; a szent ember megölése így nem számít sem emberölésnek, sem szentségtörésnek. Eredeti formájában a sacer vagyis a szent(ség) azt jelentette, amikor a puszta élet bevonódott a jog és a politika terébe; a homo sacer ezzel szemben pont az innen való kirekesztést jelenti. A modernitás során az áldozatiság és az élet szentsége eltávolodtak egymástól, így a homo sacer fogalma egy feláldozhatatlan elpusztíthatóságot is magában foglal; ez biztosítja azt, hogy az emberi igazságszolgáltatásból kikerülve a szent ember ne kerülhessen be az isteni igazságszolgáltatás körébe se az áldozati aktusból való kizárás révén. A homo sacer, vagyis a puszta élet eszünkbe juttathatja Walter Benjamin Az erőszak kritikájáról című híres esszéjét, melyben Benjamin puszta életnek nevezte a létezésre redukálódott életet; ezt a homo sacer benjamini verziójának is nevezhetnénk. Benjamin munkássága kétségtelenül nagy hatást gyakorolt Agamben gondolkodására, nem csupán a puszta élet fogalma, hanem többek között az erőszak és a jog Benjamin által leírt szétszálazhatatlan viszonya is megjelenik a tanulmányban tárgyalt kötetben.

A Homo sacer kötet egyik kulcsfogalmaként jelölhetjük meg a biopolitikát. A fogalmat Michel Foucault vezette be a huszadik század második felében, és úgy definiálta, mint az a hatalom, amelyet a modern államok gyakorolnak az emberi élet fölött, illetve amely a népesség biológiai életét (születés, halálozás, megbetegedés stb.) szabályozza és kontrollálja és ezáltal pedig folyamatosan a politikai hatalom középpontjában tartja. A Foucault-féle biopolitika egy addig ismeretlen hatalmi struktúrát nevezett meg, amelyben a hatalom egyszerre képes elnyomó és produktív is lenni. Ez utóbbi alatt értendő a népesség biológiai értelemben vett jóléte, illetve ennek a jólétnek a fejlesztése, szabályozása és optimalizálása, vagyis más szóval például az egészségügy és az orvostudomány fejlesztése, az oktatás, szociális ellátás. Agamben nagyban támaszkodik Foucault elméletére, azonban elemzései során a hangsúlyt máshova helyezi; az ő értelmezésében a biopolitika lényegi kérdése, hogy az élet hogyan helyezkedik el és van jelen a modern politikai térben. Agamben saját biopolitika megközelítését a Homo sacer sorozat köteteiben tárgyalja részletesen; a Homo sacer projekt lényegében a szerző nagyszabású, több-kötetes biopolitika-elemzésének tekinthető.

Agamben jelen tanulmánykötete három nagyobb egységre bontva elemzi a hatalom, az egyén és a (puszta) élet kérdéskörét. Az első, A szuverenitás logikája című egység foglalkozik a szuverén, az egyén, a hatalom és a törvény fogalmaival, illetve, hogy ezek miképpen kapcsolódnak össze egészen az antikvitásra visszavezetve. „E könyv főszereplője a puszta élet, vagyis a homo sacer elpusztítható és feláldozhatatlan élete, amelynek lényegi szerepét szándékozunk kimutatni a modern politikában.” (15.) – írja Agamben a kötet bevezetőjében. A homo sacer paradox fogalma a római jogból származik, azonban a homo sacer mint szabadon elpusztítható élet nem szűnt meg az antik társadalmakkal, hanem nagyon is jelen van a modernitásban, sőt Agamben egyenesen a biopolitikai hatalmi struktúra új szubjektumaként nevezi meg: „[a]zt is mondhatjuk, hogy a szuverén hatalom eredeti teljesítménye egy bipolitikai test létrehozása.” (15.) Foucault hatalomról szóló értekezéseiben a hatalom szubjektumra való hatását vizsgálta, beleértve annak környezeti tényezőit és a szubjektum testét is, vagyis azt a (biopolitikai) testet, amiről Agamben is beszél. A homo laborans, vagyis a dolgozó ember kerül a modernitás középpontjába; (ezt a dolgozó embert nevezi aztán később Byung-Chul Han a kapitalista társadalom önkizsákmányoló szubjektumának.)[2] A huszadik század döntő paradigmáit Agamben az antikvitásig vezeti vissza, Arisztotelészhez és Platónhoz, ugyanis a puszta élet ilyen fajta átpolitizálása Agamben szerint akkor vette kezdetét, amikor a zóé be lett emelve a polisba.

A szuverént a homo sacer fogalompárjaként is megnevezhetjük. A két fogalmat Agamben egymáshoz rendeli, mivel a homo sacerhez képest mindenki más szuverénnek számít és fordítva: „[a] szuverenitás paradoxona így hangzik: a szuverén egyszerre van belül és kívül a jogrenden.” (27.).  Agamben a szuverént küszöbként írja le, ami az erőszak és a jog között van, vagyis ott, ahol a jog át tud fordulni erőszakba, az erőszak pedig jogba. Már Platónt is foglalkoztatta a jog és erőszak együttese és Carl Schmitt híres kijelentését idézi Agamben és Benjamin is, miszerint szuverén az, aki a kivételes állapotot kihirdetheti; a kivételes állapot érvénybe lépésekor pedig egy újabb paradoxon mutatkozik meg: „[a] kivételes állapot mutat rá a legvilágosabban az állami autoritás lényegére. Ilyenkor válik el ugyanis a döntés a jogi normától, és ilyenkor válik paradox módon világossá az, hogy az autoritás számára a jog létrehozásához nincs szükség jogra.” (28.). Ez magában foglalja a jog autopoietikus elgondolását is[3], mivel a törvény bizonyos értelemben a törvényen kívül is van. A római jogban a kivétel (exceptio) fogalmát használták annak a leírására, ami nincsen teljesen kívül a jogon. A kivételben tehát megmutatkozik az Agamben által leírt nyugati politikát jellemző befogadás és kizárás fogalompárja. Ugyanezen két fogalom mentén írható le a homo sacer is.

A szuverenitás paradoxona és a homo sacerben rejlő kettős kizárás Kafkát idézi meg, akire aztán Agamben a szuverén kivetés (avagy odahagyás) bemutatásakor hivatkozik is, Kafka leghíresebb műveiből idézve a vonatkozó részeket. A törvény kapujában, A per és A kastély is mind a törvény tiszta formáját mutatják meg azt, amit Agamben a jogból való kivetésként vagy odahagyásként nevez meg: „[a] bíróság nem akar tőled semmit. Befogad, ha jössz, és elbocsát, ha mész.” (48.); „A törvény eredeti viszonya az élethez nem az alkalmazás, hanem az Odahagyás.” (48.) A kivetettség tehát a kivétel viszonya, vagyis a kivetett az, akit a törvény „odahagyott”. A kivetés egy másik példájaként említi Agamben a héber kivetés (herem) szokást, amelynél a szentségtörőt pusztulásra ítélik, amelyhez az adott személy összes tulajdonának a megsemmisítése is hozzátartozott. A germán és angolszász források alapján a kivetettek fogalma a farkasember képével volt azonos, vagyis itt is egy állat és ember közöttiküszöbről van szó. A farkasember alakja is egy paradoxont képvisel a kivetettségben, mivel egyszerre tartozik mind az emberi, mind az állati kategóriába, illetve egyikbe sem. A kivetés és kivetettség a kezdetektől fogva a szuverén hatalom strukturális alapköve: „[a] kivetés lényegében az a hatalom, amely valamit önmagának ad vissza, vagyis az a hatalom, amely kapcsolatban marad egy feltételezett nem kapcsolódóval. Akit kivetettek, azt visszahelyezték saját elkülönültségébe, és egyúttal kiszolgáltatták annak, aki odahagyja, egyszerre kizárt és bezárt, elengedett és ugyanakkor fogva tartott.” (160.). A hatalom, a jog, a kivetés és befogadás egymást átszelő és kirekesztő hálójában az egyén a 22-es csapdájában találja magát, ahonnan nem lehet győztesen kikerülni. Ennek az önmagába visszatérő logikai csapdának a részét képezi a kivételes állapot, amely a szuverenitáshoz hasonlóan szintén topológiai és logikai paradoxonként működik: amikor a jog engedi akkor képes megszüntetni azt és újat bevezetni helyette. Ahhoz azonban, hogy kivételről beszéljünk, egy norma is szükséges, amelyet a jog szab meg. A náci Németország és annak „intézményei” így egy több évtizedes normává vált kivételes állapotot testesítettek meg. És ezzel a gondolattal el is érkeztünk a kötet harmadik nagy egységéhez: a koncentrációs táborok korához: „[a]mikor korunk megpróbált állandó és látható elhelyezést rendelni az elhelyezhetetlenhez, az eredmény a koncentrációs tábor lett.” (34.). Az idáig vezető utat Agamben a rendkívüli vagy kivételes állapot alapvetővé válásában látja, mivel a modernitás politikai struktúráját szerinte alapvetően a rendkívüli állapot jellemzi. Egy ilyen, Schmitt szavaival élve, szuverén által kikiáltott rendkívüli állapot hozta létre a táborokat is. A tábor a modernitás egyik biopolitikai paradigmája – írja Agamben; „az a tér, amely akkor nyílik meg, amikor a rendkívüli állapot elkezd szabállyá válni” (242.). Jean Améry híres megállapítását idézve, a koncentrációs tábor nem a harmadik birodalom akcidenciája volt, hanem az esszenciája.[4] 

Agamben szerint a táborok nem elemzhetők a Foucault-féle fogalmak és elgondolások mentén, mivel a táborban a hadijog és ostromállapot kettőse együttesen van jelen. A 20. század két nagy totalitárius állama a náci Németország és a Szovjetunió volt, és Agamben mindkettő esetében egy „kettős” struktúrát vél felfedezni: a lágerek létrejötte egyszerre mutat egy norma és egy kivételes állapot felé. A tábort létrehozó totalitárius állam körvonalazásához Hannah Arendt elemzését hívja segítségül Agamben. Arendt szerint „[a] totalitarizmus végső célja az ember tökéletes uralása. A koncentrációs táborok a totális uralom kísérleti laboratóriumai”, azonban Agamben rámutat, hogy szerinte Arendt figyelmen kívül hagyta a totalitarizmus biopolitikai jellegét, amely végső soron lehetővé tette annak a létrejöttét, vagyis az élet és a politika egymásba fonódását. A modern értelemben vett biopolitika egyik fő jellemvonása, hogy a külsőt és belsőt különválasztó küszöb vagy határ egy állandó újra meghatározásnak van alávetve. Egy hasonló újradefiniálás képezte a nácizmus egyik alappillérét is, amikor az ember és az állampolgár viszonyát kellett újra meghatározni. Agamben arra is rámutat, hogy a modernitásban létrejövő „szuverén alany teste” a szuverenitás és a születés elvének egyesüléséből jön létre, és így válik a 20. században kialakuló nemzetállamok alapjává. A biopolitika korában a hatalom olyan méreteket öltött, hogy politikai szempontból arról is döntést hozhatott, mely életek számítanak értékesnek vagy értéktelennek; a modernitás biohatalma uralta az életet. A szuverenitás ilyen mértékű átalakulása és hatalmi befolyása eredményezte azt, hogy a náci Németországot nevezhetjük az első radikálisan biopolitikai államnak. Agamben a táborokat egyszerre nevezte meg az abszolút kivétel tereiként arra is rámutatva, hogy a tábor az, ami valójában megfelel a nomosz (határ, elkerítés) eredeti struktúrájának, és nem a börtönök, ahogyan Foucault írta.

Az élni nem érdemes élet fogalmának bevezetése és jogi kategóriává tétele mutatja az utat a homo sacer, majd a muzulmán felé. Az élni nem érdemes élet jogi kategóriává válása az eutanázia megjelenését eredményezte. Agamben egyik erre hozott példája a nürnbergi orvosper, amely már egy tömeges megsemmisítésről és a rossznak nevezett gének öröklésének megakadályozásáról szólt. Itt elmegyógyintézeti keretek között végeztek „eutanáziát” azokon, akiknek az életét a hatalom (ebben az esetben az orvos) nem tartotta életre érdemesnek, vagyis homo sacrinak tekintette; ezzel pedig az orvos belépett abba a szférába, ami előtte a szuverén sajátja volt. Egy ilyen megsemmisítés (eutanázia) során az ember a másikban különválasztja a zóét és a bioszt. A tiszta zóé lehetne a legközelebb az állapothoz, amit muzulmánnak nevez a láger nyelv; ezzel azonban jóval részletesebben foglalkozik a szerző Ami Auschwitzból marad kötetében.

Amikor a huszadik században a politika és az élet elkezdtek egyre jobban azonosulni egymással, akkor az élet maga vált szentté, a politika pedig a kivétellé. Hannak Arendt-et idézve írja Agamben, hogy a táborban mutatkozik meg a „minden lehetséges elve”, ami magában foglalja, hogy ott a hatalommal szemben csak a puszta élet áll. Agamben napjaink biopolitikai paradigmájaként is a tábort nevezi meg a város helyett, amiben virtuálisan bár, de mindannyian homo sacerként létezünk.

Felhasznált irodalom:

Jean Améry, Túl bűnön és bűnhődésen, Múlt és jövő, Budapest, 2002.

Byung-Chul Han, A kiégés társadalma, Typotex, Budapest, 2019.

Giorgio Agamben, Homo Sacer. A szuverén hatalom és a puszta élet, Typotex, Budapest, 2023.

Franz Kafka, A per, Helikon, Budapest, 2020.

Szigeti Attila, A homo sacer és a tanúsítás etikája = A bölcsesség koszorúja: írások Egyed Péter 60. születésnapjára szerk. Horváth Andor – Soós Amália, Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2014, 261-274.

[1] jelen esetben a szent embert a homo sacer szinonimájaként használom, azonban a szó további jelentései között szerepel még az elátkozott, kitaszított és a tabu is

[2] Byung-Chul Han, A kiégés társadalma, Typotex, Budapest, 2019.

[3] Szigeti I.m., 264. 

[4] Jean Améry, Túl bűnön és bűnhődésen, Múlt és jövő, Budapest, 2002. 

Tóth Aliz vagyok, most fogok végezni az ELTE Irodalom és kultúratudomány mesterszakján. Létszükségletem az irodalom és a művészet.