Nagy Hilda

A reflexió reflexiója

Szemle a Nincs online folyóirat Beltér rovatáról

Amikor először hallottam a Nincs online folyóirat megalakulásáról, önkéntelenül is mosolyt csalt az arcomra a híre, de korántsem azért, mert annyira örömtelinek tartanám az aktuális kulturális körülmények között a lapalapítás gondolatát. Sokkal inkább azért, mert mindent üdvözlök, aminek köze lehet a tagadás bárminemű formájához. Nem titkolom, mint vállalt nihilista, nem jósoltam túl hosszú életet a kezdeményezésnek, de ezt magyarázhatom a huszonöt éves kiégéssel és kiábrándultsággal, mert sajnos be kell látni, hogy a húszas évek elején tapasztalható tenni vágyás, a részvétel mint motiváció látványosan tovaszállt (remélem, csak az én esetemben, és akkor minden rendben van). Azt sem tartom kizártnak, hogy némi irigység is lehetett valahol mélyen bennem:

hova tűnt belőlem ez a termékeny energia, és hogy történt ilyen gyorsan, hogy már nem én vagyok a legfrissebb generáció?

Aztán újabb öröm következett, mert teljes mértékben meggyőztek a vizuális munkák, amelyek egy online felület esetén még fontosabb szerepet játszanak. Az izgalmas színvilág feledtette velem az egyes lapszámokban detektált formázási hibákat, és nem a részletekre, sokkal inkább az összbenyomásra próbáltam befogadáskor fókuszálni.

A

Beltér a Nincs egyik rendellenes gyereke

a Kritika rovaton belül, ebből a pozíciójából adódóan nem véletlen az újabb örömforrás: jelen keretek között szemrevételezhetem, és röviden reflektálhatok rá.

Jóllehet egy irodalmi folyóirat elsődleges célkitűzései között aligha szerepel az örömszerzés, viszont úgy tűnik, hogy a Nincsnek ez lett nálam a szinonimája.

Az alrovat bemutatásában az az információ szerepel mindmáig, hogy hetente kétszer jelennek meg a reflexiók, viszont ebből az ipari termelésből – szerencsére – visszavettek, mivel vélhetően túl nagy vállalásnak bizonyult a kritikusok részéről. Maximum háromszáz szóban sem egyszerű véleményt formálni, sőt, rövid terjedelemben még kevésbé vagy egyáltalán nem jut tér a mellébeszélésnek, a karakternövelő terjengős gondolatfelvezető mondatoknak. A kritikusi gárda viszonylag állandó, de láthatóan nyitott új tagok befogadására. A kezdeti csoportot Pinczési Botond, Szabó Máté, Szűcs Anna Emília, illetve Tóth Ramóna Mirtill alkotta, a II. évfolyam 2. számában bővült ki Biró Sárával, de az is kiderült, hogy Tóth a folyóirat életében már csak szerkesztőként jelenik meg, ex-tagként, továbbá egy reflexiót Mosonyi Eszter is közölt.

Ha összevetjük a különböző lapszámokat, könnyen érzékelhetővé válik, hogyan változott a Nincs Beltér rovata, vélhetően az olvasói visszajelzések alapján. Míg az első lapszámban a reflexiók a Kritika rovat alatt, a szépirodalmi szövegektől önállóan jelentek meg, addig a következőkben mind a vers, mind a próza a belteres vélemények előtt is szerepel. Ezzel a gesztussal egyszerre megkönnyítették az olvasást, hiszen nem kellett visszakeresni a véleményezett szöveget a lapszám első feléből, ugyanakkor duplumot is generáltak. Külön érdekes viszont, hogy míg például Borda Réka A citromzabáló vámpírok című prózája a decemberi számban kapott helyett, addig Szabó Máté erről írt reflexiója csak a következő kiadványban jelent meg. Az eset azonban nem tekinthető egyedülálló jelenségnek, hiszen a továbbiakban is felfedezhető hasonló megoldás pl. Bolgár Kata Bárányom című szövege esetében (véleményezte Tóth Ramóna Mirtill), így sokkal inkább koncepciót, mint szerkesztői tévedést lehet ebben a gesztusban felfedezni: hiszen elkerülhető ezáltal ugyanabban a lapszámban a kétszeri közlés, viszont vissza már nem irányítja az olvasót az előzőhöz, mivel a reflexió előtt megtalálható a tárgyalt szöveg.

Hasonlóan érdekesnek tartom azt a felállást is, hogy a jelen szöveg keretében kritikusként említett szerzők jóval sokoldalúbb szereplők a Nincs hasábjain.

Jóllehet az még nem tűnhet annyira rendellenesnek, ha a főszerkesztő vagy más rovat vezetője mellékesen kritikát is ír, viszont több esetben a véleményformálók szépirodalmi szerzőként is azonosíthatók a kritikához jóval közelebb álló tanulmányírás mellett. A nyitottság nemcsak a rovatok határainak problémamentes átjárására vonatkozik, hanem a kritika befogadására és lényegének megértésére is. Azzal a gesztussal, hogy a lapszámban megjelent szövegeket veszik górcső alá nemcsak az adott írások válnak vita tárgyává, hanem a szépirodalmi szerkesztők munkája is, hiszen lényegében az élesebb, negatív vélemények az ők előzetes ítéletét bírálják felül.

Ez a belső diskurzus különösen szimpatikus, hiszen nem egy megkérdőjelezhetetlen közegként tételeződik fel a szerkesztői háttérmunka, ugyanakkor ez nem vezet szükségszerűen a pólusok kiéleződéséhez vagy az integritás megtöréséhez.

A harmadik örömteli mozzanat az, ahogy láthatóvá válik ezekben a rövid szövegekben az írás nehézsége, a fogás megtalálása. A Beltér esetében nem egyszerűen arról van szó, hogy szűkös keretek között kell véleményt formálni, hanem arra is rámutat, hogy mindez bizonyos tekintetben jóval nehezebb műfaj, mint egy kötetről való értekezés. Utóbbi esetében (legyen szó vers- vagy novellagyűjteményről) megadatik az a lehetőség, hogy az értelmező kihagyjon szövegeket, esetleg csak azokról írjon, amelyekről inkább pozitív véleménnyel bír, vagy egyszerűen elemezhetőbbnek tart. Az említett opció a Beltérben kizárt, hiszen kizárólag az adott íráson maradhat a fókusz, amely érzékelhetően nem mindig szólítja meg az értelmezőt, és még ritkább esetben detektálható horizontösszeolvadás. Ez is okozhatja azt, hogy a reflexiók a megszokott kritikák hangjához képest jóval személyesebbnek hatnak, bár nem tagadom, hogy olvasóként első ránézésre nem mindig tudtam ilyen empatikusan viszonyulni ahhoz, amikor az első és az utolsó bekezdés is hangsúlyozza, hogy „számára” hogyan értelmezhető a tárgyalt mű. Evidens, hogy a saját pozíciódból szólalsz meg, az igealakok is erre hívják fel a figyelmet, fölösleges túlságosan erre irányítani a figyelmet. (Biró Sára reflexiói, különösen Szalka Sára Villő B úr messze lett című verséről írt véleménye.) Ugyanakkor olyan írások is olvashatók, amelyekben az olvasó nem érzi azt, hogy valaki fejébe illetéktelenül belelát, hanem könnyen képes azonosulni a reflektáló gondolataival, és közös tapasztalattá tud válni a szövegértelmezés (pl. Pinczési Botond Fehér Renátó Sinkhole című verséről írt kérdésfelvetése, illetve Szabó Máté több szövege).

Viszont nem akarom elhallgatni: emlékezetes reflexiók döntően emlékezetes szövegekről készültek, nem lehet kizárni, főleg ebben a műfajban, a megmunkálandó matériát.

Fontos gesztusnak tartom, hogy a szerzők és szerkesztők érzékenyen reagálnak a felvetődő problémákra. Tóth Ramóna Mirtill egyik méltatott szövegének címe időközben megváltozott, és míg a szépirodalmi rovatban az új változat szerepelt, addig a reflexiót meghagyták abban a formájában, ahogy az eredetileg, a korábbi címre alapozva született. Ez is arról árulkodik, hogy egy ilyen eltérés milyen mértékben képes megváltoztatni a szöveg jelentésvilágát.Termékeny kísérlet lehetett volna, ha egy másik kritikus az új címmel szemlézi a szöveget, hogy majd a két Beltér relativizálhassa egymás pozícióját. De majd legközelebb! Mert sokáig legyen legközelebb! Olyan nincs, hogy ne legyen Nincs. És hasonló rossz szóviccek.

Huszonöt éve élek hipochonderként. Jelenleg az ELTE BTK ITDI Az irodalmi modernség program doktorandája, a Késelés késsel kritikusa, illetve a Műút Holtsáv rovatának szerkesztője vagyok. Minden érdekel, aminek köze lehet a betegségnarratívákhoz, de amióta a koronavírus a mindennapok része, inkább nyomaszt, mint megtermékenyít. Szeretem a fokhagymát, és remélem, hogy egyszer magyar anya lehetek.