A Nap történetei

A júliusi tárca témája a Nap volt, ami mindennap felettünk felhőt kerget, nyáron éget, télen melegít és mindig világít.

(Az indexkép Szalka Sára Villő munkája.)

Szabó Benedek

Naptúra Róma felett

Mintha már tavasz sem volna. A klímaváltozás ténye közhely lett. Feltűnő, hogy a forgástengely ferdesége miatt bekövetkező évszakváltások kiélesedtek. Az ősz rövid, tavasz szinte nincs is. Még átmeneti kabátokra sincs idő, a télikabátot rögtön fecske követi, ami nyarat csinál. Kietlen, forró, száraz nyarat. Amilyen mondjuk pont Róma is lehetne.

Róma a fejemben ugyanis okvetlenül napfényes. Talán azért, mert ha bármilyen beszélgetésben témaként felmerül, akkor legtöbbször vágyott úti célként hivatkoznak rá, de inkább azért, mert sosem voltam Rómában, és így nem tudok emlékek után kutatni, ha beszélni akarok róla. Elég kitalálnom valamit, ami legalább egy kicsit túlmutat az épületek közé feszített szárítóköteleken. Ilyenkor általában napfényes, kopott márványos, teraszos Rómát képzelek el, a teraszokon kis asztalokkal, az asztalokon piros kockás terítővel, és mindig délben. De ez csak a mai Róma.

Ha Rómát az alapítása utáni néhány évében képzelem el, akkor párás reggel van, és mindig tavasz. Ez egy hűvös, még az útépítések előtti, nyirkos világ. Szelíd, valahogy természetközeli ilyenkor az egész, pedig tudvalevő, hogy már ekkor is állt márványtemplom, és fórum is volt. Az illuzórikus Rómámban valahogy ezek még nincsenek, vagy a hajnali köd miatt nem lehet látni. A köd sosem oszlik el, az egész korai idő a hajnalban él.

Ha a kései, hanyatló Rómára gondolok, akkor kora este van, augusztus és hőség, ami a kövekbe bújt meleg miatt rekedt meg. Ilyenkor hangokat is hallok, van oroszlán- és keresztény üvöltés is közöttük, ezeket nehéz ilyenkor egymástól megkülönböztetni. Meg borszag is van, amit ha gondolatban megérzek, rögtön arra gondolok, hogy nevetségesen sztereotip vagyok, de mit tegyek? Akkor is azt érzem.

Ha ezekre gondolok, eszembe jut, milyen szerencsések azok, akik nemcsak beszélnek Rómáról, hanem meg is látogatják. Ilyenkor, nyár közepén. Persze ők nem azért szerencsések, mert nyaralhatnak, hanem inkább azért, mert lehetőségük van valamire, ami egészen különleges. Látni a nyári Rómát. Hiszen éppen abban az évszakban és napszakban mennek, ami a legjobban illik hozzá! Nyáron és melegben, amitől olyan lesz, mint a fejemben. Vagyis nemcsak Rómát láthatják, hanem bejárhatják az én, elképzelt Rómámat, ahol mindig nyár van és mindig forrók a teraszok, és a teraszon minden asztalon kockás abrosz van.

Szamosvári Bence

Újpogány

Túlébrednek a testeken párásan, színvakon a félálmok, lecsapódnak bújt csalitok hegyére, nedves ígéretek.

Estvájataikból kitakaróznak a szőrzetes képek, belegyanakszanak a ködbe, oszolj, átütő sárga gőzök vonják, orruk után mennek borzbarázdált, ravaszrőt irhák. Kibambulnak hébe a fészekkómából, fel-felviláglik szénszemük, lekócolják párnatollukat a valaha-csibék. Halak békázódnak, szárnyak tárogatnak. Levetett bábokba vackolt első esőutó várja porzó baknyelveit. Cammogva oszló békalencse-fejjel málnapozsgásra zabálják bundájukat az évigalvók, seggük alatt tűrnek a tövisek, elfeledkeznek a viszontlátásban, nem szúrnak, mert a dér sem sohamár. Akik a holdatlan grafitfagyban ki-bedőltek, egyenesedve felkaparóznak a szárak, a törzsek.

Az egy, a koraszült fúvás nádak sípjától egészre kap. Feltáncoltat földi magvakat, irhákba dúr-dúr, orrokba viszi az ígéretet, elemeli a talpakat. Szöknek áramán viaszszárnyasok, magányra hagyják a talajt, az ágybaszarót,

így, gomolyok nélkül voltam,

írásra súlyuló árnyékom elszűnt mindig, ha rámhajoltál.