Gál András

A létezésről

Nézem az ablakból, már kint áll a kapu előtt, és nyújtózkodik. Elfordulok, és felhörpintem az utolsó csepp kávémat, aztán csinálok még egyet. Amíg lefő, újságot olvasok. Felnézek az újságból. Még mindig a kapu előtt áll a köntösében, nem hiszem, hogy ez megy bárhová is. Ott áll, nyújtózkodik, és felnéz egy erkélyre. Az lehet az erkélye. Akkor ez a férfi velem pont szemben lakik. Felnéz, de senki nem néz vissza rá. Felveszem a szemüvegem. Úgy áll, csak mondom, úgy áll, hogy a bal kezét a csípőjére teszi, a jobb kezét meg lógatja. Becsukom a szemem, pislogok, megint odanézek, néz föl, és lóg a keze, de máskor meg nem lóg, hanem csak ilyen furcsán emeli. Mintha hiányozna a kezéből valami. Hiányzik mellőle egy ízléstelenül megterített asztal, egy félresikerült család. Nem ásítozik. Ő is megitta már a reggeli kávéját. Nem hiszem, hogy dolgozik. Mi itt ketten bőven tíz után köntösben, hát mi aztán biztos, hogy nem fogunk már elkezdeni dolgozni.

De miért jött le. Nincs az utcán senki, egy-két futár van. Csak azért mondom, hogy senki, mert azok csak úgy elsuhannak, és már itt sincsenek. Szóval az nem számít. A férfi időtlenségéhez képest az a pár másodperc, amit itt az utcában ezek eltöltenek, tényleg elhanyagolható. A globális, esetleg univerzális léptékekről meg inkább hadd ne. Szóval a futárokon és a férfin kívül senki. Jó, egy-egy néni elsétál. Azok lassúak, de ez a lassúság, ahogy egy ilyen néni átvánszorog az utcából a térre, és maga után ráncigálja a kutyáját, na igen, a kutyák is, szóval ez a lassúság már-már olyan, mintha ők itt egyek lennének a mindenséggel. Mert azt azért nem mondom, hogy semmi nincsen. Van. Vannak dolgok. Van sok dolog itt. Szóval legyünk őszinték, van a férfi, vannak a futárok, a nénik, és persze ezek a kutyák. Rajtuk kívül nincs senki. Ez a férfi csak ott áll ebben a kicsavart pózban, néz föl az üres erkélyre, grimaszol, mintha belesütne a szemébe a nap, vagy mintha éppen pont erre várna, hogy az arca találkozzon a nappal, az első napsugár tisztaságára vágyik, azért jött le ilyen korán, de azért nem túl korán. Megfürödni a napfényben. Megszárítkozni. Várnia kell a napra, de nem fog azért sötétben kijönni. Éppen időben jött, mielőtt még a nap előbukkant volna. Nem a világosság kell neki, a világosságot mindenki megkapja, átjön az még a reluxán is, a függöny alatt, fekszel az ágyban, azt’ világos lesz, ahhoz nem kell semmi. A csoda az, amikor a hideg levegőn áttörő hajnali napsugár komótosan átfordul a háztömb fölött, megvárja, míg fölébredünk, és megérkezik az utcába. És akkor, mondjuk ez egy lehetséges elmélet, a férfi felébred, látja, hogy van fény, ergo reggel van, nem is álmos már, mert már megitta azt a kávét, lemegy, és várja, hogy ez a friss napsugár megsüsse az ő arcát. Az övét először ebben az utcában. Minek ezért lejönni? Áll a napfényben, és süti a pofáját. De még mindig nem ment el, ott áll, nézi az óráját a görbe csuklóján, megint fölnéz, aztán lógatja a kezét, körülötte cikáznak a biciklis futárok, és nem kevés néni megsétáltatta már a kutyáját.

Közben lefőtt a második kávé. Kimentem a konyhába, beöntöttem a csészébe, és visszaszaladtam a szobába. Ez két perc talán. Közben elég sokan megjelentek, úgy látom, vannak itt még. Például kijön a férfi háta mögötti kapun egy másik férfi, aztán még egy. Egy nagy üvegtáblát visznek. Mozog a szájuk, nagy nevetés, majd ez a várakozó férfi hirtelen megindul, megfogja a kaput, és tartja, ameddig a második is ki nem jön. A két üveges berakja az üveget a teherautójukba, és elmennek. Utána eljön a ház előtt két srác, bokszolják a levegőt, de a férfi mintha észre se venné őket. Azok se őt, csak úgy bokszolnak. Egy csapat hátizsákos gyerek is. Átfutnak a pocsolyán, és fröcskölnek. Aztán két eltévedt turista jön. Rendben. Futárok, néni, kutyák, az üvegesek, a két srác, gyerekek, turisták, de a férfi még mindig csak áll, és nézi az eget.

Az én életfilozófiám szerint minden ajtón be kell kopogtatni, és amit kinyitnak, ott be kell menni. Nyilván azért kopogtál, mert kellett valahonnan valami. Nem kopog az ember, ha nem kell sehonnan semmi. Hát szóval akkor miért ne mennél be. Lehet, hogy nem is a napsugarat várja, hanem hogy valaki megjelenjen egy ajtóval, és ő bekopoghasson, aztán ha kinyitják, bemehessen. Besurranna, és akkor már nem lenne ott. Jönne egy ilyen ajtós, és azt mondaná, ez, kérem, az az ajtó, amelyre Ön egész életében várt. Nem kell más, mint tenni egy próbát. Kérem, ez az ajtó remek anyagból van, ez biztonsági ajtó, de esztétikailag is kifogástalan. Ha ezt bentről kinyitják, és Ön bemegy, ide más nem tör be maga után. Én nem hagynám ki, mondaná az ajtós, ilyen lehetőség talán csak egyszer adódik az életben. Istenem, ha én elém hoztak volna ajtót, amikor ilyen fiatal voltam, mint Ön most. Mennyi? Harmincöt? Negyven? Mindegy, hát mondja meg, ki elé hoz ajtót a sors? Csak lépjen be, nem kell tovább keresgélni, nem kell tovább kopogtatni, csak most az egyszer. És akkor a férfi nézné az ajtóst, ahogy ezt előadja, felemelné a lógós kezét, és bekopogna. Az ajtót az a két ember tartaná, aki az előbb az üveget vitte, ott izzadnának a férfi és az ajtós között, majd letennék az ajtót, és két oldalról fognák. Nincs válasz. Na, talán nem hallották. Kopogjon még egyszer. És akkor A) vagy kinyílik az ajtó, és ha van esze ennek az embernek, bemegy, és akkor én többet nem látom, hiszen eltűnt, vagy B) nem nyílik ki. Bocsánat, mondaná az ajtós, akkor ez mégsem az Ön ajtaja volt. Emelem kalapom, alászolgája, pikk-pukk, eltűnne ajtóstul, a két üveges meg megint beszállna a teherautóba, és elhajtana. Igen, lehetséges, hogy csak élete lehetőségére vár, hiszen miért is ne köszöntene rá pont itt, miért kéne ahhoz körbe-körbe cikáznia a városban, miért kéne ahhoz neki bárhová is mennie. Elég, ha itt áll a kapu előtt, és vár.

Gál András (1989) sok évig Kínában élt, most újra Budapesten. Nézi a lassú várost, és ír.