Kusztos Anna

A gyarmatosított nyelv

(Hegedüs Vera: ostoba, Szépmesterségek Alapítvány, 2021)

Hegedüs Vera ostoba c. regényének talán leginkább kiemelt sajátossága az a prózapoétikai és narratív megformáltság, amellyel már a legelső mondattól kezdve magával rántja az olvasót abba a kiút és kapaszkodók nélküli világba, amely egyszerre kísértetiesen ismerős, de az elbeszélő tudat másképpen érzékelése által mégis idegen.

Az elbeszélés színtereként fellépő tudat narratív és szemantikai komplexitása mögött ott húzódik a megnevezetlen én, akiről tényszerűen néhány dolog megállapítható: egy szegény sorból származó írás- és olvasástudatlan fiatal nő, aki egy másik ország hosszú múltra visszavezethető nemesi családjába házasodik be, majd az új rendszer térnyerésével kényszerek és megalkuvások árán hangjával szolgálja a pártot. A pár oldalnál nem hosszabb fejezetek belső reflexiók által, mindenféle időrendiséget nélkülözve egy-egy jelenetet mutatnak meg ezekből az egymástól nagyon is különböző, de mindvégig brutalitással, erőszakkal, kiszolgáltatottsággal telített élethelyzetekből.

A képlet azonban nem ilyen egyszerű. Az egymásba forduló külső és belső terek, az érzékelés alapjaként megjelenő fények és hangok folyton határbomlással fenyegetnek, az én pozíciója így egyáltalán nem, vagy csak nehezen lokalizálható. A befogadó számára pedig nincs más kalauz, csak ez az „örökké az őrület határán táncoló psziché”[1]. Az őrületén, vagy bármi más határán, tehetnénk hozzá. Mintha egy folyton készülődő, de be nem következő metamorfózist követnénk végig. Átalakulást valamivé, ami szerves vagy szervetlen, tér vagy térkép, testek tömege vagy a nemlét maga: „kiadtam egy formát. összetartott és széttartott” (7.).

Már az első, azalatt című fejezetet szorosabban olvasva adódnak a kérdések: Milyen elbeszélői tudatot működtet a szöveg? Hogyan konstruálódik meg az elbeszélői én? Honnan beszél? Milyen formát ölt? Hol vannak a határai? Nem hagy sok időt a világában való elmerülésre az ostoba énelbeszélője. Az én megjelenése egyúttal az én (ön)felszámolásával fenyeget.

Erős mondattal indít Hegedüs debütregénye, érdemes még előtte mély levegőt venni: „úgy egyeztünk meg, hogy a férjem először velem végez, aztán magával”. (6.) Az elbeszélő végig egyes szám első személyben szólal meg, csak néha csúszik át önmagát narrálva harmadik személybe, általában egyazon mondaton belül. Például már az elején:

„megbüntetik a testet, amiben valaki, aki én voltam, mindegy, voltam benne, valaki benne volt a hús szánalmas kis termeiben és kiadott egy formát, született ezerkilencszázvalamennyiben, az egyik szomszédos országban, ami felbomlott, aztán újjáalakult, tartományok vándoroltak keresztül az ország béna testén, a béke északtól délig, kelettől nyugatig feszülő irtózatos nyugalma alatt, mialatt az én belső gyarmataim között is átrajzolódtak a határok” (6.).

Az énhez először a test által kerülünk közelebb. A test forma, a benne lakozó valaki az én, a „voltam benne” kijelentés szorosan összekapcsolódik azzal, hogy „valaki volt”, az én így nem különíthető el valakitől vagy bárki mástól. Számos példa felmutatható olyan szöveghelyre, ahol az egyéni tapasztalat nem rögzíthető individuális szinten, hanem minduntalan afelé tart, hogy közössé váljon. Különösen izgalmas, ahogy Hegedüs regényében mindez úgy történik, hogy a narráció mégsem akar elszakadni a fókuszba helyezett tudattól. Kérdés viszont, hogy a közössé tétel csupán kísérlet marad, vagy valamilyen formában megvalósul?

Arra is érdemes már az előbb idézett szövegrészben felfigyelni, hogy a formát adó, belakott térként megmutatkozó test metonimikusan képezi le egyrészről az otthontalan otthonként funkcionáló kastélyt, másrészről pedig hangsúlyosan politikai fogalomrendszer kapcsolódik hozzá: ahogyan az országok határai, úgy a test határai is átrajzolhatók. A kettő nem párhuzamosan, egymástól függetlenül történik, hanem ugyanott, egymásban vagy egymásba fordulva. A regény nyitószövegében így egy képben kapcsolódik össze az identitás, test, történelem és hatalom képzete, a biopolitikai narratíva tematikusan és a regény komplex szimbólumrendszerében a továbbiakban is megjelenik, például a meddőséget, termékenységet, terhességet, népszaporulatot vagy háborút érintő részekben.

Adott tehát az én, aki beszél. Nem a legszerencsésebb szóválasztás. De elkerülhetetlen, hogy leszögezzük, amit olvasunk az nem énírás. Nem is lehetne az. Belső beszéd, tudatfolyam, ha tetszik, tudatbomlás. A decentralizált szubjektum töredezett tudata olvasható a traumairodalom narratológiai kódjai felől, az összetartó és széttartó belső hang működésmódja ugyanakkor mindenekelőtt egy másfajta érzékelésmód bemutatására tett kísérletként érthető. Ez a kísérlet tekinthető a Hegedüs-regény legnagyobb bravúrjának. Az elbeszélt világ, bár felismerhető, nélkülöz mindenféle kapaszkodót. Nincsenek nevek, évszámok, nincs ok-okozati egymásutániság. A másfajta érzékelés folyton szabadulna a fogalmiság, a szavak súlya alól, valamiképpen rögzíthetetlenné teszi a tapasztalatot, amennyiben az írás maga válik lehetetlenné. Meghatározó eljárása a szövegnek az elliptikus szerkesztésmód – a narrációt a kihagyások, hiányok, körülírások szervezik. A szereplőknek nevük nincs, csak társadalmi pozíciójuk, dadognak vagy félbehagyják a mondatokat. A kegyetlenség, a brutalitás alkalmatlanná teszi a nyelvet a megnevezésre:

„abban a kastélyban tartják, mondja X., ahol a disznó férjeddel éltél; szépen rendbe tették, bár úgy hallom, nem volt könnyű felsikálni azt a sok nem lehet minden mondatot befejezni, de az ember természeténél fogva reménykedik” (28.).

De nemcsak a megnevezés, hanem a névadás is lehetetlen: „kérem, így nevezzék el, mondom, fontos, hogy ezt a nevet kapja. az orvos megígéri, úgyis ő fogja megtalálni a csecsemőt” (111.), így az elbeszélő, mikor még a meg nem született gyermekének kényszerű elhagyását tervezi. Még egy példát mutatok arra, hogy mennyire összetett szerepe van a hiánynak és jelölhetetlenségnek Hegedüs Vera regényében:

„a férfi az építész terveiről másolta, és azt akarja tudni, mi az, amiben a tervrajz hiányos.

azt akarom mondani, hogy a férjem például nincs rajta, és az iránta érzett sóvárgás sincs, ahogyan az sem, ahogy a márványlépcsőkön visszhangzik a csend, és az ebédlőasztal fölött, a csillárról lóg egy test. de nem mondok semmit, csak az ábrára rajzolom az egyetlen kézzel fogható jelöletlen dolgot, a hátsó cselédbejárót. x-szel jelölöm, mint a férjem a katonai térképein a veszélyt” (30.).

A szöveg mindvégig X-szel jelöli egyébként azt a pártban magas pozíciót elfoglaló férfit, aki erőszakkal és kényszerekkel teljes kiszolgáltatottságba taszítja az elbeszélőt.

Hegedüs arról ír, aminek a jelölésére képtelen a rendelkezésre álló jelrendszer. Folyamatosan körülötte kering, és innen olvasva kifejezetten jót tesz a szövegnek az a magasfokú líraiság, amely az elbeszélést jellemzi. Még akkor is, ha helyenként túlírtnak hat, a líraiság nem valamiféle allűr, hanem fontos szerepet kap a jelentésképzésben. 

Van valami zavarbaejtő feszültség az írás- és olvasástudatlan elbeszélő és az írott nyelv olvasásának aktusában, főleg, hogy valamiféle szkepszis látszik kirajzolódni az írással szemben. Mert a szöveg folyton – ez már az előbbi példákból is látható – reflektál az írásra, s annak hatalmi helyzetére. Maga a szerkezet is (az elbeszélő által gyermekkorban hosszasan nézegetett) ábécéskönyvek struktúráját idézi, csakhogy itt a betűkhöz történetek, elbeszélések kapcsolódnak, melyeket nem szavak, hanem hangok, fények, érzetek, reflexiók szerveznek. A fejezetek a-tól zs-ig haladnak, a sorrend tehát akronologikus, de nem alineáris, mivel asszociatív módon, mozaikszerűen építi fel saját ábécéjét, ha tetszik: más érzékelésen alapuló saját nyelvet épít.

A szöveg strukturálisan és tematikusan is kérdés alá vonja a hatalom és írás összefüggéseit, „kimenekítette magát a hideg barlangból, a kis alakzatokat meg örökre az emberiség sötét órájában hagyta, abban az órában, mikor az ember felfedezte a betűket és belőlük törvényt alkotott” (14.), olvassuk például, és innen nézve az is felvethető, hogy az elbeszélő számára az írásképtelenség nem tudatlanság, hanem a gyarmatosított, írásként értett nyelvvel szembeni ellenállás egyetlen lehetséges formája. A regény kritikai recepciójában visszatérő szempont, hogy a kihagyások, homályos kronotoposzok ellenére olvasható-e történelmi regényként az ostoba. A válasz általában igen, Melhardt Gergő például „elmosódott körvonalú történelmi regényként” definiálja a szöveget. Azonban a műfaji olvasásnak Hegedüs regényének esetében mintha csak akkor lenne tétje, ha felfedjük azokat a pontokat, ahol szubverzíven viszonyul a hagyományhoz és kifordítja a megszokott műfaji kódok irányából támadó olvasó alól a talajt. Ha pedig így teszünk, és mindenképpen egy megnevezésben keresnénk a kapaszkodót, talán leginkább ellen-történelmi regényként kategorizálhatnánk a szöveget, amennyiben az éppen a történelem és az írhatóság lehetőségét kéri számon a hagyományon.

Innen nézve is jogos Bajnai Marcell azon ajánlata, hogy az elbeszélő végig hangsúlyozott analfabetizmusa „a múlt és a történelem olvashatóságát is kérdésessé teszi”[2], de egyúttal hozzátesszük: az írhatóságát, elbeszélhetőségét is. A szövegben különböző változataiban vissza-vissza tér a történelmet a győztesek írják mára már közhelynek hangzó formulája, azonban az ostoba mintha tényleg valami ilyesmit emelne központi kérdéssé: ha a történelem az írás által a győzteseké, akkor milyen nyelv alkotható meg azok számára, akik nemzetiségük, társadalmi osztályuk, anyanyelvük, mentális állapotuk, nemük stb. miatt nem válhatnak azzá?

Van egy izgalmas, látomásszerű jelenet a kötet vége felé szereplő űr című fejezetben, amely mentén méginkább kiteljesedik a kötet logocentrizmus-kritikája, s amely alapján visszatérhetünk a szöveg elején magára hagyott kérdéshez: ti. kísérlet marad csupán vagy megvalósul a közössé tétel? A fejezet felütésében a Bibliából mindenki számára ismert, a világ nyelv általi teremtettségét tételező „Kezdetben volt az Ige” mondat két átírásával találkozunk: „kezdetben volt a sötétség, a mindent elnyelő” (220.), valamint „kezdetben volt az üvöltés, az iszonyatos”. (Uo.) Az ostoba elbeszélője számára nem a hangzó szó, hanem a sötétség és az üvöltés artikulálatlan hangja rendelkezik világteremtő erővel. Az elbeszélő az új rendszerben jelentős énekesi karriert fut be, örök tavasz szép virágairól énekel, hangjával dicséri a pártot. Az űrben megmutatott koncertjelenet során a zsigerekig mindent átható mély magányból és kiszolgáltatottságból az ének helyett az üvöltés szakítja ki. Mindent elsöprő, felszabadító, teremtő erővel hat ez az üvöltés. A közönség tombol, a testek tömegtestté olvadnak, valamiféle extatikus orgia során meg is szűnnek testnek lenni, a „rendes, dolgozó emberek” teste groteszk, kicsavart, „bármikor egymásba csavarható” testképződménnyé, húsdarabbá alakul. Az üvöltés nem szűnik. Az elbeszélő eléri az őrület és az én határát, át is billen rajta:

„mindig egyedül voltam a világon. ezzel az eddig bent tartott üvöltéssel tartottam a hátamon, csak nem tudtam róla. most már erős vagyok, két lábbal taposok mindenen, amiben valaha is benne voltam. óriás vagyok. mindenható vagyok. bűnös vagyok. gyáva vagyok. legyőzhetetlen vagyok. gyönyörű vagyok. béna vagyok. virág vagyok. néma vagyok. kurva vagyok. szent vagyok. elpusztíthatatlan vagyok. kicsi vagyok. friss hajtás vagyok. kéj vagyok. szeretet vagyok. emlékezés vagyok. háború vagyok. termőföld vagyok. béke vagyok. csend vagyok. szabad vagyok. halott vagyok.” (222.)

Hegedüs Vera regényét már nem lehet sehol megvásárolni. Ha jól emlékszem, ez már akkor így volt, mikor a tavalyi év végén elnyerte a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat. Sok más kis kiadóhoz hasonlóan a Szépmesterségek Alapítvány kiadványai sem kerülnek be a Libri körül csoportosuló könyvpiaci működésbe, s bár az ostoba megjelenése után pozitív kritikai visszhangban részesült, és ígéretes pályakezdésről tanúskodik, új olvasókhoz mostanra már tényleg csak underground módon juthat el. Nagy kár.

[1] Melhardt Gergő, 2021 magyar KULTkönyvei (TOP 10) = https://www.kulter.hu/2022/01/2021-magyar-kultkonyvei-top-10/

[2] Bajnai Marcell, Hegedüs Vera: ostoba, Magyar Narancs, 2022. augusztus 17. = https://magyarnarancs.hu/visszhang/hegedus-vera-ostoba-251493

Kusztos Anna 1998-ban született Sepsiszentgyörgyön. Olvas, fordít, kritikákat ír, jelenleg az ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudomány mesterszakának végzős hallgatója.

A szöveg eredetileg az Underground lapszámban jelent meg.