Borda Réka

A citromzabáló vámpírok

Apáék azt mondják, ha rosszalkodom, elvisznek az utca végében lakó vámpírok. Ilyenkor mindig nagyon megijedek, és legalább egy, nem is, vagy száz napig meg sem moccanok, nehogy valami rosszat tegyek.

Az egyetlen dolog, amit nem értek, hogy ha az a két néni vámpír, akkor hogyan járhatnak-kelhetnek közöttünk. A sarki boltban is csomószor összefutunk velük, apáék még oda is köszönnek nekik.

Amikor rákérdezek erre apánál, azt válaszolja, hogy úgy kell csinálni, mintha nem tudnánk, mifélék ők. Mert ha tudnák, hogy tudjuk, akkor nagyon pórul járnánk. Mondjuk, ha én vámpír lennék, biztosan mindenkinek egyértelművé tenném, hogy vámpír vagyok. Fejjel lefelé lógnék a mászókákról, megijeszteném a lányokat azzal, hogy nem látszom a tükörben, és csak szalmakalapban sétálnék az utcán, nehogy elégjek a napon.

Ez a másik furcsaság bennük. Ha igazi vámpírok, akkor hogyan lehet, hogy nem gyulladnak fel napközben? Amikor erre is rákérdezek apánál, azt mondja, az igazi vámpírok nem olyanok, mint a filmekben.

Tegnap is elmentünk bevásárolni, és egyszer csak megjelentek. Úgy sétáltak be a fotocsellós ajtón, mintha igazi emberek lennének. Ezzel nagyon kihúzták a gyufát nálam. Úgy döntöttem, megleckéztetem őket. Bebukfenceztem a tejesdobozok mögé, aztán az ásványvizek mögé, és már egészen közel jártam a zöldségekhez, amikor elfordultak egy pillanatra. Ekkor gyorsan odaszaladtam, felkaptam egy fej fokhagymát, és megdobtam vele az egyiküket.

De nemhogy nem sikoltottak ettől, hanem még mosolyogva is fordultak felém. Az egyikük felém nyúlt, minden bizonnyal azért, hogy elvigyen magával a kastélyukba, mire elszaladtam. Azaz szaladtam volna, ha nem botlok bele anyába, aki bocsánatot kért a vámpíroktól. Biztos megijedt tőlük. Én persze nem féltem, de azért megnyugtatott, hogy anya háta mögött állhattam.

Hazafele menet megkérdeztem anyát, miért nem fájt nekik a hagymadobás. Anya azt válaszolta, azért nem, mert az igazi vámpírok nem olyanok, mint a filmekben. Én ezt aztán tényleg nem értem. Ha egy igazi vámpír nem olyan, mint a filmekben, akkor nem is vámpír, nemde?

Elhatároztam az este, hogy levadászom a vámpírokat. Az összes vámpíros könyvet elolvastam, még azt is, amiben hagymák is vannak. Engem aztán nem fognak rettegésben tartani, és ha rajtam múlik, a falut sem.

Kihegyeztem a ceruzámat, mert nem találtam otthon karót. Azért felírtam anyáéknak egy cetlire, hogy karót venni kell. Gyakoroltam, milyen pörgőrúgásokkal fogom leteríteni őket, mielőtt a szívük közé döfök a ceruzámmal. Aztán kiálltam a sarkibolt elé. Megmondtam az eladó néninek, hogy ne is törődjön velem, csak vámpírokra vadászom, aztán leültem a lépcsőre, és vártam. Már az összes rágógumimat elrágtam, amikor felbukkantak. Egy pillanatra megfogták egymás kezét, majd elengedték. Biztosan így adnak át energiát egymásnak. Vagy az egyikük az anya, a másik meg a kislánya. Igen, ez teljesen logikus, hiszen a vámpírok nem idősödnek.

Megint rám mosolyogtak. Én persze meredten néztem a szemközti ház falát, nehogy megbűvöljenek a szemükkel. Elhaladtak mellettem, bementek a boltba. Engem aztán nem vágtok át, kiáltottam utánuk, de nem hallották. Még dolgoznom kell a kiállásomon.

Sokáig voltak bent a boltban. Már gyanakodtam rá, hogy felszívódtak vagy újabb áldozatot szedtek maguknak, amikor kinyílt a fotocsellós ajtó, és kijött rajta az eladó néni. Odaszólt, hogy vadásszam csak ügyesen a vámpírokat, csak nehogy elmondjam a másik eladó néninek, mert ő tudom, milyen kiröhögős.

Aztán odament a biciklijéhez, és a zárjával babrált. Egyből feltűnt, hogy egy nagy lila folt van a nyakán. Visszanézett rám, és megkérdezte, jól vagyok-e, olyan sápadtnak tűnök. Nem válaszoltam neki. Az eladó néni elkerekezett, én pedig most már aztán végképp dühbe gurultam. Nem hagyhatom, hogy kiszívják még több ártatlan ember vérét, és odapofoztam a levegőnek egyet.

Elbújtam a sarkon, és minden idegszálammal azon voltam, hogy levadásszam őket. Egy kicsit megint gyakoroltam a pörgőrúgást, csak hogy mozgásba jöjjek. Apa azt mondja, hogy fontos bemelegíteni mozgás előtt.

Egyszeriben elhaladtak mellettem a vámpírok a teletömött szatyraikkal. Talán emberfejekkel meg végtagokkal pakolták tele. Talán épp az eladó nénit viszik benne. Ez aztán tényleg nem mehet így tovább. A nyomukba eredtem. Nem volt egyszerű dolgom. Többször is megálltak, nézelődtek, hátrafele sandítottak. Minden bizonnyal megérezték, hogy követi őket valaki, de azt egyikük sem sejthette, hogy mekkora fenyegetés közeledik. Mert hát hozzám hasonló fenyegetést még biztosan nem pipáltak.

Egyszer egy lámpaoszlop, másszor egy bokor mögé bújtam, megint másszor megdermedtem a járdán, mintha szobor lennék. Nem vették észre, hogy követem őket a házukig. A kapuhoz érve kicsit csalódottnak éreztem magam, hogy nem egy kastélyban laknak, de aztán eszembe jutott, amit apáék mondtak: egy igazi vámpír nem olyan, mint a filmekben.

Az ablakuk alá álltam, és belestem. Megmarkoltam a ceruzám. Úgy berregett a szívem, mint egy ébresztőóra. A vámpírok benyúltak a szatyorba, és citromot vettek elő. Az egyikük a konyhaasztalhoz ült, elkezdte felszeletelni őket. A másik leült vele szemben. Megkínálták egymást a citromszeletekkel. Minden harapáskor eltorzult az arcuk, aztán felnevettek. A citrom, mint a vér, végigcsorgott az állukon, majd az asztalra cseppent. Aztán összeért a szájuk, az egyik kicsit megharapta a másik nyakát, és lefeküdtek a kanapéra. Perzselt a nap, annyira perzselt, hogy szinte lángra kaptam.

Borda Réka író, költő, fordító.