A heti tárca szavai:

ananász, falióra, kolibri, SPAR, tér, hálószoba, könyviszony, zene, karfiolég, süsü, hangszóró, film

Beke Sára D.

Gregor

Rohadt hülyén érzem magam. Ha valaki most benyitna. Milyen szerencse, hogy nem fog. Egy ideje nem jön senki és én sem megyek. Számba veszem, ami még megmaradt, ami még nem ment el, tévé, Netflix, zene, de már ezt is unom. Mindent végignéztem már, mindent meghallgattam, mindent tudok és semmit sem. Ha kimondom, kicsit olyan, mintha valaki felolvasna nekem. Aztán valahogy mindig félbeszakad a beszélgetés. Elfelejtettem hogy kell. Zavar a személyiségem. Egyszerre vagyok unalmas és idegesítő. Pont, mint minden más ebben a nyomorult lakásban.

A hálószobába hetek óta nem megyek be, először kihoztam onnan minden bútort, aztán bevittem mindent, amire nincsen szükségem, például a könyveket. Ez körülbelül akkor történt, amikor rájöttem, hogy az eddigi igazságok közül semmi sem bizonyítható, és elvesztettem a hitem a társadalomban. Hülyén éreztem magam, de ez tűnt logikusnak, szóval mindent bepakoltam abba az öt négyzetméternyi térbe. Szerintem beköltözött valaki. Magamban Gregornak hívom. Még nem beszéltünk.

Anyám néha felhív, megkérdezi, mit hozzon a sparból. Hamar félbeszakad a beszélgetés, leteszi. Én megint hülyén érzem magam, és felsorolom, mi maradt még. Egy ananászkonzerv, három szobanövény, tej, karfiol, a csillár, a nappali közepén az éjjeliszekrény. Megint nézek valamit, mondjuk a Süsüt. A gyerekkorom sem létezett. Azon gondolkodom, vajon anyám tudja-e, hogy ez nem a valóság. Gregor biztosan.

Rohadt hülyén érzem magam. Hetek óta nem jártam ebben a szobában, és most itt fekszem a padlón, a könyvek között, és elmagyarázom egy bogárnak, mi maradt. A poszter a madarakról, látod, ezek kolibrik, a függöny, a kézfertőtlenítő, a kormány. A falióra, nézd, már elmúlt nyolc, aludhatunk.

Szabolcsi Alexander

Kisközért

Akkor most te vágod hozzá a téglát. A lány felállt a kanapéról, majd izomból Vologya tarkójához csapta a téglát. Vologya arccal előre zuhant a padlóra. A koponyája kissé megnyílt. A lány a szőnyegre ejtette a téglát, Vologya helyére ült, és bekapcsolta a tévét. Leeresztettem a könyvet az ölembe, és felültem a kanapén.

Nem mennél le a boltba? Úgy ennék egy ananászt. Elnyomná a bogyó ízét.

Elkezdte hangosítani a tévét, fehéredésig nyomta a gombot, egészen addig, hogy a hangszórók már recsegtek. Valaki rázni kezdte a fűtőcsövet valamelyik emeleten. Rezegtek a sarokban, mint egy lekötött kolibriszárny. Néztük mind a ketten, közben ordított a film a tévében.

A falióra szerint még tíz percig akció van a boltban. Azt még talán elérem. Magamra kaptam a farmerdzsekim, és lekocogtam a lépcsőházban. Kint karfiolég fogadott, a kéken úszó ősz-gömb hajak, bárány-uszkárok, cigarettafüst és csatornagőz. Valamit otthagytam.

Visszaliftezek a hetedikre. Az akciót már biztos lekésem, de lesz lejárt ananász, a túlzsúfolt gyümölcssziget alján mindig van. Benyitok az ajtón, Vologya köszön, megkérdezi mit hoztam. De meg se várja mit mondok, egy téglát mutat, ami ma pont előtte esett le az égből, milyen szerencse, hogy nem a fejemre esett. És még el se tört. Hazahoztam, ez lesz az első tégla az új házunkhoz.

Ekkor a hálószobából egy lány jön ki, kihozza a könyvemet, és a kezembe nyomja. Közben lehámozza rólam a farmerkabátot, és mondja, majd ő lemegy a boltba, nyugodtan pihenjek. Vologya mosolyogva forgatja a kezében a téglát. Leheveredek a kanapéra olvasni.

Schillinger Gyöngyvér

Ortorexia nervosa

Mi van itthon, kérdezi. Nem száll ki a paplan alól, ott tölti a napot, minek felkelni. Konzerves bab, cukor, liszt, romlott grillcsirke, zacskó aszalt ananász. Olaj. Szerinte ebből kijön egy ananászos kuglóf meg babfőzi. Akkor ezt úgy érted, hogy nem mész le a boltba. Ő csak azt mondja, hogy vannak dolgok, amik nem érnek annyit. A SPAR-iszony egy létező jelenség, nem csak úgy kitalálja, és ugye amíg van itthon kaja, addig. Miről beszélsz, kérdezem, ezt mondhatnám csúnyábban is, mi az isten bajod van. A falióra kotyog a paplant felhúzza a szeméig.

A fogaim összecsikordulnak, mit kell ilyenkor csinálni. Az ágya körül pszichokönyvek, laptop, fél pár koszos zokni. Én nem leszek olyan, ezt régebben elhatároztam, olyan, mint a többi. Akkor prezentálod a főzeléket, kérdezem, mert én elmegyek a kiadóba. Ábrándos képet vág, a laptopján matat, kevés vagyok ehhez, a nevelés csődje, pont az nem akartam lenni, aki ilyeneket mond, mint a rossz anya egy régi, rossz filmben.

Majd rendel valamit, ne aggódjak, az evésnél vannak fontosabb dolgok, azt már nem hallom, hogy mi, a tudatom összeszűkül, ma is tizennégy órát fogok dolgozni, és már el is késtem. Eszik vajas kenyeret. Látott a hűtőben fél karfiolt, nagyon vicces, mondom, egyed azt. Tőlem. Egyébként is mi ez a rugózás a kaján, nem érti, az egészségmánia egy betegség, ortorexia nervosa, túl sokat olvasol, ezt se gondoltam, hogy valaha kimondom, vár bent fél tucat új kézirat, korrektúrák, a Süsüt újra kiadjuk, valami feljavított illusztrációval, rémes.

A hálószoba besötétítve, akkor ez lesz egész nap, kérdezem, bólogat, már csak a képernyőt nézi, véleménye kifejtve, ennyi, akkor én veszem a kulcsom, kabátom, egyébként hazudtam, mert van még egy túrórudi, és ezt jól elviszem magammal. Ugye még nem vagyok öreg és unalmas, ugye nem, közben a paplan alól csak int nekem, és mielőtt rácsuknám az ajtót, hangosan elkezd dübörögni egy régi szám, a You drive me crazy.

Karcagi Ágnes

Döntések

A legkomolyabb döntéseimet általában hétfő délután hozom meg a spar melletti Lidlben. Itt dől el minden. Amikor belépek a bevásárlóközpontba, akkor mindig izgatott vagyok, de végtelenül bizonytalan. Fel fogom tudni érni az akciós kakaóport, vagy nem? Lesz olyan, aki segít majd levenni, vagy mindent egyedül kell csinálnom?

Ananász pipa. Kicsit drága volt, de ez a bevásárlásnak az a szakasza, amikor az ember még mer kockáztatni. Közben a hangszórókból megint az a béna Billie Eilish zeneszám szólt. A hálószobába kell egy új paplan. Mindig kell valami új. Azzal a paplannal is úgy kezdtük, mint a legtöbb exszel, hogy holtodiglan holtomiglan, de feladta és kiszakadt. Van ilyen. Találtam egy nagy kolibri madarakat ábrázoló darabot. Na itt már elgondolkodom pár dolgon. Nem vagyok ehhez túl öreg? 10 perccel ezelőtt még simán beraktam volna a bevásárlókocsiba. Változom. A bevásárlás legvége a legnehezebb. Ott állsz a felsorakoztatott bonbonok között meghurcoltan, végig küzdve az egész kocsisort és döntened kell. Csoki vagy nem csoki? Csoki! Ha az ember ennyi időt eltölt egy ilyen helyen, sok lesz a tapasztalata és a végén már pontosan tudja, hogy mire van szüksége. Kár, hogy az elején ezt még nem tudom. Sok felesleges dolgot cipelhetek haza a szatyromban.

Aztán persze útközben letörik a karfiol vége, a téren kiszakad a rizs. Remélem lesz itt mostanában esküvő. Egy süsü gyerek a cipőmre lép, és leválik a vége. Azon kapom magam, hogy kiabálok vele. Régen ezen nevettem.

Otthon már csak egy filmre van erőm, mivel a kiújuló könyviszonyom miatt mostanában nem olvasok. A falióra 10 órát üt. Ezt is túléltem, ezt is átéltem. Arra gondolok, hogy mit fogok ott hagyni legközelebb a boltban, hogy ne szakadjon le a vállam. De vajon lesz-e erőm ott hagyni, amit már nem tudok elbírni?

Szabó Benedek

Az olvasás válsága

Az olvasás, köszöni szépen, jól van. Az olvasás mint tevékenység most olyan fordulatszámon üzemel, mint korábban talán soha. Olvasunk, amikor tömegközlekedünk, mert az olvasnivalót a kezünkbe nyomják, ha nem, akkor szemközt olvassuk a köhögés elleni szérum hirdetését, vagy a mellettünk elsuhanó cégéreket, vagy a bérletünk lejárati idejét. Olvasunk reggel, délben, meg este, kedvtelésből és kényszerből. Még a tévéújságot is elolvassuk, összenézzük a műsorunk kezdési időpontját a falióránkkal – amit szintén leolvasunk –, és legalább a műsor kezdetéig észben is tarjuk mindazt, amit ilyenkor összeolvastunk. Úgy tűnik, az olvasás sok tevékenységgel szemben előnybe is került. Zenét sem hallgatunk, filmet sem nézünk annyit, mint amennyit egy nap elolvasgatunk, hiszen több betű vesz minket körbe, mint amennyi hangszóró vagy filmvászon. Ha ilyen rengeteg sokat olvasunk, akkor joggal gondolhatnánk, hogy az irodalom is rendkívül szilárd pozícióban van. Soha nem látott példányszámban készülnek szépirodalmi újságok, kiadványok, az emberek többet járnak könyvesboltba és könyvtárba, mint kisközértbe vagy kocsmába. Mind irigykedünk arra, aki egy kortárs író dedikálásán sorra tud kerülni.

Tóth Szilárd Az ananász

Feltevődik a kérdés az ananász szó monomorfemikusságáról. Na hát hogy is ne lehetne? Szamárság feltenni a kérdést! Persze akkor már járjuk körbe: [[anan][ász]]. Defektív modellezés, mert akkor már az ananászlé viselkedése is felvet némi problémát. Hogy a többi lé kevésbé lenne jó, mint az ananászlé. Ez hol, igaz hol nem. Ananászban kevésbé bővelkedő országokban, ahol több a narancs, karfiol, mint az anan, ez valóban ananászlé. Máshol, hol igen gyakori számban fordul elő az anan, ott ez ananközepeslé. Másik körkérdés – ami már akadémiai megközelítés – hogy mivel foglalkozik az ananász? Mint [[anan]ász].

Nagyapám, emlékszem, ananász volt. Megbecsült és tekintélyes szakember. Ananászati kérdésekben jártas – lévén ananász. Persze ez azt is jelentette, hogy jó nagyapám ritkán volt otthon (terepmunka), s ha mégis, ananászati vizsgálatainak lejegyzetelése elvette azon időt, melyek unokájával tölthetett volna. Annak unokája pedig – ha nagyapjánál volt éppen és Ő szemüvegén csupán a tudományos megismerést érzékelte – elszaladgált mellette, a hálószoba barnás tapétáját ízlelgette, nézte a kakukkos faliórát – valamilyen ananföldi ritkaság: terepmunkai szuvenír – a kolibris festmény esztétikai analízisébe vetődött (csobbant!). Nagyapja meg írt. Nagyapám meg írt. Akadémikus, professzor, és többé-kevésbé vasárnapi gyermekmegörző.

Nagyapám jelentősebb munkái:

T.Z. (1965) Ananászat a XX. század derekán

T.Z. (1969) Analitikus ananászat (Segédttankönyv az ananászat vizsgálatához)

T.Z. (szerk.) (1995) A lét kérdésének körüljárása: az idő mint ananászati jelenség

Oláh Péter

lusta kolibrik

Mit csodálkoztok? Hányszor mondtam nektek, nem bírom, ha ennyire szorosan körbeálltok. Ti meg csak bámultok azokkal a négyzetrácsos szemetekkel, és még közelebb jöttök, nem értitek, amit mondok. Nem tudom mit vártam ezektől, mikor még a Lali is a tejrészlegről, akit az Aldiból szállítottak ide, mondta, mikor még a raktárban voltunk, hogy ezek egytől egyig hülyék. Szagom van, olvadok.

A szememnél megáll a felvonó, látni a szívem. Roncsolt erek, besüppedt borda. Mit csodálkozol? Ha kézbe vettél vigyél haza és egyél meg. Nem szeretném egész nap ezt a búskomor arcodat nézni, hadd csírázzak ki a gyomrodban, egyszer érezzék már jól magukat a nedveim. Visszadobsz, kifacsarodok. Na nem kell annyit pislogni, nektek nem mondta az anyukátok, hogy hasmenést kaphattok tőle? Ne csodálkozzatok, nem kell körülállni, ha a lusta zenétől röppenek a kolibrik, és elfogyasztanak.

Tóth Péter

Fogyasztási konstruktivizmus

A modern építészet legnagyobb teljesítménye kétségkívül a gondolat, melynek értelmében a formának követni kell a funkciót és fordítva. Ez igaz a halószobákra, illetve a sparra is. (Meg lassan minden másra is.) Előbbi nem lehet több, mint az alvásra alkalmas matrac és a legszemélyesebb dolgok tárolására alkalmas tér, aminek köszönhetően persze a benne alvó is csak egy lesz a bútorok viszonyrendszerében, hiszen a funkcióján kívül – melyet meghatároz a forma – másra amúgy sem használható a szoba, így nem is érdemes benne időt tölteni az éjszakai alvást leszámítva. Ezzel szemben az utóbbi helyen, ahol úgy mozognak az emberek a termékek, pultok és polcok között, akár a kolibrik saját, vad, átláthatatlan dzsungelükben, órákat is el lehet tölteni az egyik, embertársaink tömegének látványa által felébresztett kollektív vágyunk kielégítésével, a fogyasztással.

Ahogy belépünk, arcunkat láthatjuk a bejárat felett látható TV képernyőjén, és egy pillanatra magunk is úgy érezhetjük, hogy egy filmben szerepelünk. Farkasszemet nézünk magunkkal – mindig döntetlen –, idétlenül mosolygunk, orrunkba túrunk: valóban mi lennénk azok? Majd tovább megyünk. A filmes hatást tovább erősíti a hangszórókból áradó zene, amely az egész jelenet aláfestő muzsikájaként funkcionál. Az anaszász azt sugallja, hogy egzotikus tájra érkeztünk, amit erősítenek a körülöttünk lévők, meg a Süsüre és egyéb élőlényekre emlékeztető plüssállatok egész sora. Az emberek néha ránéznek az áru címkéire, mi mennyibe kerül, de nehéz leolvasni. Vagy kicsivel van felírva, vagy csak a bennünk lévő könyviszony tör elő a betűk és számok látványától. Így, elveszve ebben a labirintusban, ahol mindig mindenhol máshova kerül valamilyen oknál fogva, egyszer csak a faliórákig jutunk el. Már este hét. Filmjelenetünk véget ért, ideje hazamenni.

Szerzőink

Beke Sára D.: 2003-ban született, Piliscsabán él és ír, esetenként bejár iskolába is, mielőtt még leérettségizne. Háromszor hívták meg a sárvári irodalmi táborba. 13 éves kora óta ír verseket. Szövegeit a Pannon Tükör, KULTer és a Műút publikálta, megjelenés előtt áll az ÚjForrás folyóiratnál.

Szabolcsi Alexander: Szabolcsi Alexander vagyok, magyar szakos hallgató. Kényszeres olvasó, alkotó, irodalmár. Szeretek hatásvadász lenni és eltévedni, félmondatokban gondolkozom. Ha keresnél, ez a pár sor az otthonom.

Schillinger Gyöngyvér: jogász és író

Oláh Péter: (1999), a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója, szövegeit többek között a KULTer, Irodalmi Szemle Online, tiszatájonline, kolozsvári Helikon, Pannon Tükör közölte. Első kötete a FISZ-nél jelenik meg, A delfinek nem alszanak címmel.

Karcagi Ágnes: hívnak, jelenleg végzős diákja vagyok a győri bencés gimnáziumnak. Iskolámnak köszönhettem többek között egy kötetet, melyet sokadmagammal készítettünk "Ez most az a csönd" címmel. A jövőmben szeretnék irodalommal foglalkozni és őszintén remélem, hogy ez így is fog történni.

Tóth Szilárd: 2002-ben születtem, Szabadkán, ahol Kosztolányi. Egyelőre Zenta (Bolyai TGK – képzőművészet szak) és Szabadka között minduntlan ingázó… és vajdasági. Szabad olyat mondani, hogy prózában utazom? Verseket én már nem írok, az másoknak jobban megy, csupán prózát. Ja, jut eszembe, újságírással is. Jelentek meg novelláim erre-arra, hamarosan a HÍD-ban. Az ember életében csakis a könyvek az állandók. Elképzeléseim szerint egy napon majd elméleti nyelvész leszek (mondjuk fonológus).

Tóth Péter: 1995-ben születtem, Dombóváron. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karának hallgatója vagyok. Ha bármit megtehetnék, akkor Avignon környékén készítenék bort a karthauziaknak, vagy Andalúziában kergetnék kutyákat.

Szabó Benedek: Szabó Benedek vagyok, első generációs erzsébetvárosi, most éppen egyetemista. Leginkább a mélységeket és a magasságokat keresem, és ha megtalálom, akkor ezt próbálom továbbadni fotóimon és írásaimon keresztül.